Még kedvenc professzorom arcán is látszódott a meglepődés mai Corpus linguistics előadásom alatt, mivel ma sikerült nem rommásnaposan helyet foglalnom a teremben. De nem ez volt az egyetlen üdítő változás, ami ezt az órát érte...

Szinte minden előadóteremben, amiben életemben egynél többször előfordultam, választok magamnak Sheldon Cooper-féle aprólékosságot nélkülözve egy helyet, ami onnantól kezdve az enyém. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül. A fent említett előadáson viszont jó Counter-Strike-os mesterlövész módjára változtatom a pozíciómat minden alkalommal. Ennek az okát nevezzük Philip-nek, mivel a fiatalember hasonlít Philip Seymour Hoffman-ra (hu.wikipedia.org/wiki/Philip_Seymour_Hoffman) az Egy asszony illatá-ból. Philip-nek van négy haverja és kedvenc foglalatosságuk az, hogy végig társalognak előadás alatt, módfelett megnehezítve az egyébként is halk-szavú professzorra való figyelést. Ez önmagában nem lenne nagy cucc, ilyet mindenki csinál, sőt, az Amerikai Irodalom 2 előadásra szinte csak azért jártam be, hogy jegyzetelés mellett váltsak pár szót egy kedves barátommal. És mivel ilyen előzékeny, megértő és jófej ember vagyok, gondoltam én kezdeményezek, és átülök máshova. Philip és barátai viszont valami megmagyarázhatatlan oknál fogva helyzetváltoztatástól függetlenül az elmúlt öt előadás alkalmával állandóan előttem kötöttek ki. De ez az átok ma megtörni látszott. Tíz perce ment már az óra, és Philip még sehol. A tizenegyedik percben viszont nyílt az ajtó és két úriember lépett be rajta fojtottnak éppen nem nevezhető hangon társalogva. Rettegve néztem hátra. Bizony, ő volt az, ezúttal csak barátai egyikével. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, hátha így nem az előttem lévő két üres széket foglalják el, a közeledő lépések viszont apránként ölték meg bennem a reményt. Megint előttem ültek le. Ilyen nincs. Homlokom koppanása a padon adott hangot frusztrációmnak. Amire persze mindketten némán hátrafordultak. Én meg tüntetőleg passzív-agresszívan fogtam a cuccomat és átvágtattam a terem másik végébe. Lehet, hogy a prof. ezután visszasírta a másnapos énemet.

Ilyen az, amikor annyit mondok, hogy "Á, semmi különös, csak telnek a hétköznapok". Mert írhattam volna azt is, de az utóbbi időben állandóan az volt bejegyzéseim tartalma, és már kezdtem ráunni. Az egyetemet látogatom és még kiselőadásokon is dolgozom, de ezen kívül a legnagyobb izgalmaim közé a hétvégi pörköltfőzés fontolgatása, a sorozatnézés és egy müncheni barátaimmal való találkozó lezsírozása tartozik. És ez nekem jó, mert az otthon töltött két hét (pláne az azt megelőző hetek) baromi mozgalmasak voltak. De néha azért belső kényszert érzek életjel adására. Ilyenkor születnek a hasonló bejegyzések.

Azt viszont még megjegyezném, hogy ez a hónap eddig kifejezetten vicces Münchenben. Mielőtt elmentem volna, minden nagyobb téren tömve volt karácsonyi cuccokat áruló bódékkal meg hasonlókkal és minden karácsonyi díszekkel volt ellátva a jó ízlés határán innen és túl. Ezek eltűntek. Az ezzel járó embertömeggel együtt. Szintén triviálisnak tűnik, de számomra szokatlan, hiszen ne felejtsük, ez nagyjából novemberben kezdődött... Erről jut eszembe, az időjárás is kezd tavaszira fordulni - ma kigombolt kabáttal közlekedtem a ragyogó napsütésben. Úgy tűnik a tél itt csak két hétig tartott...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.