Az Ostpark világosban szép, de sötétben és egy csipetnyi Poe-féle köddel meghintve egyenesen gyönyörű, az esetleges bokrokban rejtőzködő sorozatgyilkosoktól/lidércektől eltekintve. Az utóbbiak eshetőségéről tudomást sem véve bárgyú mosollyal sétálgatok hajnali fél egykor a parkban - hát persze, hogy megint az antik görög gyökerekhez tértem vissza ismét in medias res kezdéssel. Na, jó gyermek módjára kezdjük a sztorit az elején.

Szerda a müncheni Erasmus-hallgatók számára a boldogság és a mulatozás napja, ennek ellenére én mégis úgy kelek, mint akit összevertek, és a tüdőm is be kíván szakadni annak ellenére, hogy hat hónapja nem élek cigarettával (aztakurvaéletbe, FÉL ÉVE NEM DOHÁNYZOM!). Szorgalmas egyetemista módjára mégis bevonszolom magam óráimra (gy. k.:máskorra tartogatom engedélyezett lógásaimat), a hazafelé vezető utat járva pedig (mivel a kókadt érzés nem hagy el, sőt!) eszembe jut, hogy talán megbetegedtem- ezt az elméletet igazolja az elszórtan jelentkező enyhe köhögés. Az elmúlt hetekben elkövetett felelőtlen és idióta cselekedeteim flashbackként robbannak tudatomba (zuhany után sál nélkül kimentem az utcára; vizes hajjal, nyitott ablak mellett olvastam, stb.), de azt azért megbeszélem magammal, hogy a ma estét nem hagyhatom ki, elvégre már mióta el akarok menni egy Stammtisch elnevezésű Erasmusos közös sörözésre, és most még kedves magyar barátaim is benne lennének egy ilyenben. Döntésem meghozatala persze azzal jár, hogy tüneteimet valamilyen módon enyhítenem kell. Itt jön képbe természetesen az ősmagyar praktika: indulás előtt akkorát húzok az ágyas törkölyből, hogy megakadnak a torkomon a szőlőszemek.

 Enyhe késéssel megérkezek a találkozópontra, barátaim már ott várnak - a Stammtisch rendhagyó módon kocsmatúra képében van megtartva (bár ezen nem lepődöm meg, a szokásos helyen és időben tartandó Stammtisch azóta szokásostól eltérő, amióta én el akarok menni egyre). A kocsmázás előtt viszont "welcome drink" fogad minket - egyes szerencséseket kettő is. Én a mázlisták közé tartozom, és két felest is kapok homályba veszett nevű italokból - enyhén röhögök azon, hogy az otthon elfogyasztott népi orvosság után már meg sem érzem a németek übererősnek titulált kerítésszaggatóját. Ezt a tényt szóvá tevő napi kötelező csávós kijelentésemet magam mögött tudva haladunk tovább a "kocsmatúra" első és egyetlen megállójába, ahol folytatjuk az alkoholizálást. A mescal nevű mexikói rövidital az én arcomra is grimaszt csal (amin a hülye belgák röhögnek is, pedig ők nem is merték megkóstolni...), és ekkor azért már tudat alatt is elkezdem kalkulálni a véralkohol szintemet.

A program szerint tovább kell mennünk egy közeli szórakozóhely-szerűségbe, viszont demokratikusan eldöntjük, hogy ez nekünk nem felel meg, inkább megyünk máshova. És lőn, a közelben találunk egy helyet, ahol folytathatjuk társalgásunkat egy sör (illetve egy Apfeltörtchen nevű émelyítően édes rövidital) társaságában. Pont elkezdjük jól érezni magunkat, amikor rájövünk, hogy el kell indulnunk, ha valaha haza akarunk jutni.

Elindulunk, szétválunk, végül egy kedves barátom társaságában várok a metróra egy dönerrel a kezemben/számban (mental note: döner dürüm > döner kebap). A föld alatti vonalakon enyhén eltévedve végül az Ostpark szállásomtól messzebb felén látom újra a Holdat takaró felhőket. Nem baj, sétálunk. Azért sötétben is gyönyörű.

Botor módon persze holnapra is megbeszéltem egy ivást kedves magyar barátaimmal, remélem képes is leszek nyélbe ütni, és nem mellesleg remélem továbbá azt is, hogy az óráimra sem fog túl nagy bélyeget nyomni a másnaposság. Persze ehhez nem ártana lassan lefeküdni...

A bejegyzés trackback címe:

https://bandimunchenbol.blog.hu/api/trackback/id/tr523388745

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.