Implicit magyarázkodással kezdem ma esti életjelemet - ismét olyan hetem volt, aminek az elejéről nem lett volna érdemes bármit is írni, a végébe meg annyi minden koncentrálódott, hogy nem volt rá időm. Most viszont van. Uccu neki.

Szerdán nekiveselkedtem első vizsgámnak Dél-Afrika irodalma, kultúrája és politikai viszonylatai címet viselő előadásom anyagából. Legalábbis elméletileg. Gyakorlatilag a "vizsga" abból állt, hogy a professzor megnézte a jegyzeteinket és mindenkinek kettest adott. Ja, és itt "fordítva" osztályoznak. Tehát a kettesem magyar viszonylatban négyes. Mégis mulatságos volt - előre figyelmeztettek minket, hogy nem akarnak oktatóink vizsgáztatással sokat tökölni, ezért értékelnek minket minimalista módon, ennek ellenére az elkapott társalgások alapján valaki háromszor átírta a jegyzeteit, ügyelve a struktúrára, nyelvtani helyességre és az aranycsillámos zselétollal végzett kiemelésekre. Persze ők is ugyanazt a jegyet kapták mint én, aki főorvoshoz méltó olvashatatlansággal füzetbe hányt jegyzeteimet prezentálva somolyogtam azon, hogy hány sört ittam meg barátaimmal kényelmesen amíg mások a harminc oldalt háromszor átírtak. Tanulni azért persze köll és a vizsgákat sem árt komolyan venni. Kivéve ha előre szólnak, hogy ne tegyünk így.

Indokolatlan "sikeremen" felbuzdulva (és elmaradt előadásom által indokolva) másnapra egy régóta halogatott kirándulást terveztem: elmentem Dachauba. A város alig pár kilométerre van Münchentől, az S-Bahn viszonylag gyakran küld oda vonatokat, úgyhogy a téltől elvárható csontig hatoló hidegen kívül észérv nem szólt a látogatás ellen. Úticélom a dachaui kastély és a koncentrációs tábor volt. Elsőnek az utóbbit látogattam meg - enyhe bosszúságot okozó húsz "tanulmányi kirándulást" járó középiskolás csoporttal karöltve. Személyes élménybeszámolót erről inkább nem írok, mert az ilyen fajta emlékhelyekről egy-két mondattal nemigen lehet megfelelően nyilatkozni, hosszabb leírást pedig szövegkörnyezeti körülmények miatt nem adnék. Akit érdekel az kérdezze meg tőlem, miután hazaértem. Azt viszont objektívan megjegyezném, hogy a táborból nem sok maradt - sajnos nagyon sok berendezést eltávolítottak, így néha a falakra függesztett képek és szövegek adnak pontos kontextust. Miután bejártam a lágert, és a környéken megebédeltem, másik célpontomat látogattam meg. A dachaui kastély viszont be volt zárva - kiderült, hogy csak egy terme látogatható és az is csak a felső tízezernek szervezett rendezvények esetén. Még az ablakai is be voltak fedve fekete kartonnal. Szép. Persze ezt a honlapjukon nem tudták volna megemlíteni. Mondjuk a kastélyban üzemelt egy étterem is (szintén hasonló pénztárcavastagsággal rendelkező embereknek), de az a rész nyilván teljesen át lett alakítva. Az udvarból még megcsodáltam a Münchenre nyíló kilátást és zsörtölődve távoztam. Rövid otthon töltött pihenés után pedig csatlakoztam egy mentorok által mentoráltaknak összedobott kis sörözéshez. Ezzel a társasággal már szinte teljesen összeszoktunk, úgyhogy teljesen felszabadultan beszélgettünk egymással.

Pénteken eredetileg egy dachauihoz hasonló szóló-kalandozást terveztem, de túl későn keltem ahhoz, hogy véghez is tudjam vinni, úgyhogy elhalasztottam jövő hét végére. Na jó, meg kedvem sem volt hozzá. És mivel adoptív mentorom búcsúbulija aznap este volt, időm se. Bizony, ő előbb fogja az országot elhagyni, mint mi - felvették egy finn egyetemre és jövő héttől öt évig ott fog tanulni és kutatni. És ezt meg kellett ünnepelnünk germeringi otthonában. Szentimentális ajándékaink átadása után pedig franciásan fogalmazva odabasztunk az estének. Az eredmény egy (ugrálás nem pedig "egyéjszaka") miatt kettétört ágy, jéggel történő hógolyózás által okozott sérülések és vérem emelkedett nikotinszintje lett. De mind megérte. Erasmus FTW.

Szombati feltámadásom és regenerálódásom után este színházba mentünk elbúcsúztatott mentorommal és röhögtünk az előző estén. Meg a színdarabon is, ami Arisztophanész Madarak című művének kortárs feldolgozása volt. Egykori drága drámatanárom buzgón javasolta nekünk, hogy látogassunk minél több színházat külföldön, pláne Németországban és Ausztriában, mert az ottaniaknál betegebb előadásokat soha nem fogunk látni. És egyszeri élményem ezt igazolja - durva és sokkoló volt, de jó. Mentorom az előadáson összefutott pár ismerősével, és velük azért még elfogyasztottunk egy sört a színház elhagyása után. Azután pedig még egyet - pár magyar ismerősöm informált, hogy a Hofbräuhausba mentek és hogy menjünk mi is. Aztán hazatértünk előző estéhez hasonlatos köz-és önveszélyes dolgok művelése nélkül.

Ma főként tanultam - kedden még lesz egy igazi vizsgám - és sorozatokat néztem. Meg főztem egy lecsót, hogy helyretegye az elmúlt napok atrocitásaitól felborulni készülő emésztésemet.

A bejegyzés trackback címe:

https://bandimunchenbol.blog.hu/api/trackback/id/tr214068731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.