Előző bejegyzésemben tett előrejelzésem pontosnak bizonyult - ez a hetem valóban mozgalmasabbra sikeredett, mint az előző. Szokatlan szisztematikus részletességgel el is mesélem őket, a keddi napot kihagyva, mert aznap úgysem történt semmi.

November 30. Szerda - Mivel a MESA ezen a héten nem készült programmal (vagy csak nem kaptunk róla értesítőt), kénytelenek voltunk magunknak szervezni. Végül a Tollwood-Festival helyszínét látogattuk meg ismét (Alzheimer-kórosoknak: ott voltunk múlt hét szerdán is), ezúttal nagyobb társasággal, nagyobb tömegben és jobban körülnézve. A forralt bor és az általam vitt calvados fogyott rendesen, rövid időn belül hangos magyar beszédtől zengett a sátor, ahol helyet találtunk magunknak. Erről talán nem is érdemes többet írnom, hiszen meghitt-kellemes-családias lerészegedés lett a vége, pont, ahogy a nevem napját meg akartam ünnepelni. Azt talán még érdemes hozzáfűzni, hogy ettem egy pikáns bratwurst-hotdogot, aminek az csípős zsírja az első harapásnál a szemebe freccsent rövid távú vakságot és hosszú távú hangos kurvaanyázást előidézve, mindezt egy több ezer fős, könyörtelen módon menetelő tömegben. A fúziós konyha átka.

November 31. December 1. Csütörtök - Hihetetlen ez az időjárás, még ezen a napon is koraőszi kabátomat kigombolva jártam az utamat. Decemberi tömegközlekedési bérletem vásárlása nagyobb fejfájást okozott, mint az előző este, mivel az automata sehol nem fogadta el a bankkártyámat, legtöbb helyen meg azzal nem tudtam volna fizetni, az ATM-eket meg persze ilyenkor nyeli el a föld, emiatt el is késtem egy kicsit az előadásomról - hála Istennek a prof elhagyta a jelenléti ívet, így aznap nem hívott ki a táblához. Órám után rohanhattam haza, későn esett le ugyanis, hogy az aznap esti programom viszonylag korán kezdődik - adoptív mentorom meghívott egy barátja által szervezett Feuerzangenbowle (en.wikipedia.org/wiki/Feuerzangenbowle) bulira egy nem túl közeli koliba, és úgy éreztem, ezt már a helyi karácsonyi tradíciók megismerése érdekében sem hagyatom ki. A terv elvileg a fent említett rummal és cukorral kevert forralt bor kortyolgatása lett volna egy 1944-es fekete-fehér Feuerzangenbowle című film megnézésével társítva. Utána meg lehet, hogy lesz valami buli a környéken. De majd meglátjuk. A meghívóban a helyszín "a legmagasabb zöld épület a környéken"-ként lett megemlítve - meg is lepődtem volna, ha egy kollégista tudná a levelezési címét. Ez a bizonytalanság viszont enyhe pánikot okozott pár szintén hivatalos magyar barátom körében, úgyhogy fél órával előbbre megbeszéltünk egy találkozót. A találkozót szervező egyén szükségesnek érezte a "De ne késsetek!" mondatot hozzáfűzni. Kösz. Még a vacsorának szánt szendvicsemet is az úton tömtem magamba, annyira nem gondoltam át az aznapi eseményeket. Persze tüntetőleg így is késtem két percet (fuck the police), arcomba is lett vágva. Hiába, Németországban tégy úgy, mint a németek, pláne, ha ők baromira nem tesznek így. Tizenöt perccel korábban meg is találtunk egy zöld épületet, de előtte beültünk egy sörre a helyi kis plazmatévés késdobálóba, mert milyen gáz már elsőnek, ráadásul korán érkezni. Tizenöt perccel a hivatalos kezdés után így is elsőként érkeztünk, a többi Erasmusos pedig lassan de biztosan szállingózott utánunk. Elkészült a meglepően finom tradicionális itóka is, és fogyott is rendesen - mire felvetődött a filmnézés ötlete, addigra már derűsen mosolygott mindenki az általunk biztosított olcsó vörösbortól pirosra színezett ajkakkal. Amúgy a mozgókép régi vígjáték módjára aranyos volt - bár a németek jobban nevettek a régi szavajárásokon, mint a filmen magán. A bor és a rum meg csak fogyott, és az idő előrehaladtával irgalmatlanul kikészültünk, noha valószínűleg ebben a mérhetetlen mennyiségű cukor és karácsonyi édesség elfogyasztása jobban közreműködött, mint az alkohol. A környéken meg volt hirdetve egy buli, és végül is már mindegy, hogy kettőre érünk haza, vagy nyolcra, elővigyázatosságunkat a tizennyolcadikról lehajítva mentünk a helyi közösségi központba. Forralt borra hideg sörrel szem- és fültanúi voltunk egy nem túl tehetséges, ámde módfelett lelkes fiatal banda hatvanas-hetvenes évekbeli feldolgozásainak. Ezen a ponton végleg magába szívott a nyugatabbra jellemző egyetemi - lófaszt, fellengzős leszek és a college szót használom inkább - partik jellegzetes hangulata, és kabátomat a bárpult mögé dobva ("Hallod... nem vállalunk érte felelősséget...") ráztam a fejemet, kizárva egyik magyar barátnőm siránkozását ("Túl meleg van, nincs levegő, menjünk karaokezni"). Miután a zenekar számokból és sörből kifogyván távozott, számomra is világosabbá tette fent említett barátnőm, hogy ő már nem bírja, és haza akar menni - az éjszaka ezen részéről inkább nem írok többet, legyen elég annyi, hogy végül ír módon búcsút véve a többiektől (gy. k.: eltűntünk mint szürke szamár a ködben) pár óra alatt bejártuk az Odüsszeiát, és végül két magyar útitársamtól fél négy körül vettem búcsút a városközpontban. Itt már beütött a másnap, a bolyongástól ki voltam dögölve, a napomnak még nem volt vége (sőt, ha úgy vesszük gyakorlatilag akkor kezdődött), történtek még aranyosságok: az S-Bahn megállóban felkeltett (későn jött a vonat és csak egy pillanatra csak lehunytam a szemem) egy korongrészeg középkorú nő, aki a személyimet akarta látni. Ezt megtagadván a rendőrség hívásával fenyegetőzött, mire kiderült számomra barátnői beszélgetéséből, hogy elhagyta a kabátját (annak ellenére, hogy volt egy rajta), és azt hiszi, hogy ellopták. Végül rendőri beavatkozás nélkül is tudtam bizonyítani ártatlanságomat, ugyanis a nő időközben rájött, hogy ázsiai származású/mongoloid tolvajt keres. Megint kösz. Nem tudom, megtalálta-e, mivel időközben megjött a vonatom, amin a józan ész sugallatai ellenére ismét elszundítottam, a semmi közepén ébredve. Persze kiderült, hogy korántsem akkora a baj, csak három megállóval odébb lyukadtam ki, a következő szerelvény pedig pillanatokon belül érkezik az általam kívánt irányba. Lehetett volna rosszabb is - egy Savoya parki buszgarázsban is magamhoz térhettem volna egy hóvihar közepén. Így végül öt óra-fél hat körül zuhantam ágyba annyira kimerülten, hogy alig tudtam rendesen aludni.

December 2. Péntek - Végül tíz-tizenegy óra körül már ráuntam az állandó felriadásokkal ötvözött alvásra, úgyhogy összeszedtem magam és felkészültem mentálisan aznapi órámra. A gyakorlat előtt megebédeltem a menzán és összefutottam a mentorlánnyal, aki szintén ott volt tegnap este, mivel a kalapom rajta maradt, és különben is meg kellett beszélni a tegnap estét. Beszámolóm után csak nevetve hozzátette "Ezek a magyar lányok...". Röhögtem. Igaz. A kognitív nyelvészetet a felgyülemlett másnap ellenére úgy szívtam magamba, mint a jógyerek, múlt héten leadott beadandómra "Kiváló munka" volt ráírva, dagadt is a keblem a büszkeségtől, hiszen ez már nemzetközileg elismertté tesz, még ha egy nyamvadt háromoldalas kivonatról is van szó. Este meg egy lengyel erasmusos házibulijában vettünk részt - persze megint nem volt időm mindenre, amit csinálni akartam, de legalább ezúttal enni ülve tudtam. És legalább ez a közelben volt. Ide is rengetegen jöttek amúgy, és egész jól elvoltunk a baráti sörözéssel és a különféle társasjátékokkal. Előző napom után viszont gondolom nem csoda, ha nem bírtam sokáig, éjfél körül búcsút is vettünk a társaságtól, de egy kedves magyar barátommal csakazértis megettünk egy éjszakai dönert.

December 3. Szombat - Délután kettőkor ébredtem nyáltól átitatott párnámon kipihent mosollyal arcomon. Ma egy találkozót leszámítva nem volt semmi betervezve, így hát komótosan lezuhanyoztam, kimostam, ésatöbbi. Ebédre hamburgert készítettem magamnak, a héten ugyanis Gordon Ramsey thrash-realityjét nézve megkívántam a rendes, nem futószalagon készült marhahúspogácsát. És egész jóra sikerült. Fél hatkor pedig összefutottam szerencsétlen magyar ismerősömmel, akit otthagytunk péntek éjszaka - forralásra szánt hideg fűszerezett vörösbort kortyolva vele is sztorikat egyeztettünk és elbeszélgettünk a világ dolgairól az Odeonsplatz szobrai tövében ücsörögve. Fell off the wagon though. Továbbá ettünk egy palacsintalevest egy stakehouseban. Két hónapja ettem levest utoljára. Végül fél tizenegy körül érkeztem haza. És a Taft még mindig tart.

Az elmúlt/elmúlni készülő négy napba belesűrítődött szinte minden lehetősége a helyi éjszakai életnek, ezért is lett egy kissé hosszabb a mai élménybeszámoló. Annak ellenére, hogy teljesen kimerültem, baromi jól éreztem magam (nyilván néhány pillanatot jobban élveztem, mint a többit), úgy érzem végre végleg elkaptam a sokak által mesélt erasmus-feelinget. Továbbá többen "Basszál be!" és hasonló jókívánságokkal köszöntöttek fel névnapom alkalmából, úgyhogy ezúton nekik is üzenem, hogy nesztek. Jövő hetem sem lesz hasonló jelenetektől mentes, de egyelőre nem tudok ennyire távolra koncentrálni - holnap megpróbálok ellátogatni a Pinakothek-be (az egy eurós belépő nagyon csábít), illetve hagyok a májamnak regenerálódási időt, és ücsörgök egy kicsit itthon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.