Nem is olyan régen meg találtam jegyezni, hogy az időjárás alapján azt hinné az ember, hogy tavasz van, nem pedig zord és kemény tél. A sors ezt úgy tűnik kihívásnak tekintette és komoly hóviharokat zúdított Münchenre (az esetek 40%-ban mennydörgéssel és villámlással kísérve). De ez sem akadályozott meg hétvégi programom véghezvitelében; az elemekkel dacolva áldoztunk a Sör oltárán.

Már panaszkodtam arról, hogy sok tanulnivalóm volt a héten, ennek egy részét legalább magam mögött tudtam tegnapelőtt - Kognitív nyelvészet órámra megkövetelt kiselőadásomon túl vagyok, és még azt sem mondanám, hogy rosszul sikerült. Személyes győzelmemet viszont úgy érzem a témához fűződő véres vita kezdeményezésével és moderálásával arattam, elvégre ehhez hasonló próbálkozásom legutóbb kudarcba fulladt, ráadásul olyan emberek előtt, akikre azért jól esett volna jó benyomást tenni. Igen, ilyen kicsinyes vagyok, hogy ilyen baromságok megszállottja tudok lenni...

Előadásom végeztével kedves magyar barátaim által szervezett de német és kínai ismerősök által is meglátogatott sörözésen vettem részt, ismét a Frauenkirche mellett. Viszont amint belemelegedtünk a társalgásba, közölték velünk hogy közeleg a záróra. Péntek este. Éjfélkor. Hát ez mi... Mivel én még viszonylag stabilan álltam a lábamon (mások már kevésbé), fejembe vettem, hogy az estének itt még nincs vége, és baráti körömből három önkéntes önjelölt alkoholista is velem tartott. Egy ír kocsmában kötöttünk ki, ahol még locsoltunk magunkba egy kis csapolt Guiness-t. Megjegyezném továbbá hogy ide már el akartam menni pár ezerszer, de mindig tele volt - most is alig találtunk helyet, és végül egy angol társaság intimszférájába szorulva fértünk csak el. Az este végére pedig cudar módon összepajtultunk velük, így valószínű, hogy a közeljövőben egy ismeretlen ember Facebook-profilja eléggé telítve lesz rólam készült képekkel, amiken egy katedrális falának dőlve pipázgatok csibészesen. Ezután persze a "Húbazmeg, ennyi idő van?" és a könnyes búcsú után pont haza tudtam térni az utolsó metróval.

Tegnap egy vidám ébredés után konstatáltam, hogy a hó egész éjszaka ömlött és még mindig nem állt el. Hűtőmet viszont ki kellett egészíteni, úgyhogy elcsoszogtam a sarki szupermarketbe kerülgetve a mérgelődve  havat lapátoló bajor családfőket. Jobb ötlet híján egy isteni paprikás krumplit főztem magamnak édesanyám receptje alapján. A délutáni programomat, ami üldögélésből állt végül adoptív mentorom szakította meg. Végzett a beadandóival, elfogta az unalom, de mindenkinek tanulnia kell. Nem akar inni igazából, csak valamit csinálni. Mivel szállásadóim Indiába utaztak és a lányuk nem ellenezte a dolgot (sőt, ő is egy kisebbfajta bulit tervezett aznap estére), áthívtam mentoromat és pár barátomat egy laza kis teadélutánra. Végül csak a mentorom jött át; a többieket túlságosan leütötte a másnap. És hozott egy üveg bort, csak hogy ne üres kézzel jöjjön. Ez azzal kombinálva, hogy én nem vagyok képes valakit úgy vendégül látni fél óránál tovább, hogy ne rúgjunk be mint a szemét érdekes estéhez vezetett. Pedig én csak figyelmességből szoktam embereket ilyenkor kínálgatni. És ugye akkor már nekem is csatlakoznom kell. Szegény finnugor-szakos mentorom végül annyira szétesett, hogy kénytelen volt nálam tölteni az éjszakát ("Bazmeg, a finnek nem isznak ennyit..."). De azért mulatságos volt.

Ma folytattam a mentorom látogatása előtti tegnapi programomat. Eredetileg el akartam volna menni Dachau-ba, de végül lemondtam a tervemről, mivel a hóvihart szakadó eső váltotta fel. Majd a héten azért arra is sort kerítek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.