Előző bejegyzésemben tett előrejelzésem pontosnak bizonyult - ez a hetem valóban mozgalmasabbra sikeredett, mint az előző. Szokatlan szisztematikus részletességgel el is mesélem őket, a keddi napot kihagyva, mert aznap úgysem történt semmi.

November 30. Szerda - Mivel a MESA ezen a héten nem készült programmal (vagy csak nem kaptunk róla értesítőt), kénytelenek voltunk magunknak szervezni. Végül a Tollwood-Festival helyszínét látogattuk meg ismét (Alzheimer-kórosoknak: ott voltunk múlt hét szerdán is), ezúttal nagyobb társasággal, nagyobb tömegben és jobban körülnézve. A forralt bor és az általam vitt calvados fogyott rendesen, rövid időn belül hangos magyar beszédtől zengett a sátor, ahol helyet találtunk magunknak. Erről talán nem is érdemes többet írnom, hiszen meghitt-kellemes-családias lerészegedés lett a vége, pont, ahogy a nevem napját meg akartam ünnepelni. Azt talán még érdemes hozzáfűzni, hogy ettem egy pikáns bratwurst-hotdogot, aminek az csípős zsírja az első harapásnál a szemebe freccsent rövid távú vakságot és hosszú távú hangos kurvaanyázást előidézve, mindezt egy több ezer fős, könyörtelen módon menetelő tömegben. A fúziós konyha átka.

November 31. December 1. Csütörtök - Hihetetlen ez az időjárás, még ezen a napon is koraőszi kabátomat kigombolva jártam az utamat. Decemberi tömegközlekedési bérletem vásárlása nagyobb fejfájást okozott, mint az előző este, mivel az automata sehol nem fogadta el a bankkártyámat, legtöbb helyen meg azzal nem tudtam volna fizetni, az ATM-eket meg persze ilyenkor nyeli el a föld, emiatt el is késtem egy kicsit az előadásomról - hála Istennek a prof elhagyta a jelenléti ívet, így aznap nem hívott ki a táblához. Órám után rohanhattam haza, későn esett le ugyanis, hogy az aznap esti programom viszonylag korán kezdődik - adoptív mentorom meghívott egy barátja által szervezett Feuerzangenbowle (en.wikipedia.org/wiki/Feuerzangenbowle) bulira egy nem túl közeli koliba, és úgy éreztem, ezt már a helyi karácsonyi tradíciók megismerése érdekében sem hagyatom ki. A terv elvileg a fent említett rummal és cukorral kevert forralt bor kortyolgatása lett volna egy 1944-es fekete-fehér Feuerzangenbowle című film megnézésével társítva. Utána meg lehet, hogy lesz valami buli a környéken. De majd meglátjuk. A meghívóban a helyszín "a legmagasabb zöld épület a környéken"-ként lett megemlítve - meg is lepődtem volna, ha egy kollégista tudná a levelezési címét. Ez a bizonytalanság viszont enyhe pánikot okozott pár szintén hivatalos magyar barátom körében, úgyhogy fél órával előbbre megbeszéltünk egy találkozót. A találkozót szervező egyén szükségesnek érezte a "De ne késsetek!" mondatot hozzáfűzni. Kösz. Még a vacsorának szánt szendvicsemet is az úton tömtem magamba, annyira nem gondoltam át az aznapi eseményeket. Persze tüntetőleg így is késtem két percet (fuck the police), arcomba is lett vágva. Hiába, Németországban tégy úgy, mint a németek, pláne, ha ők baromira nem tesznek így. Tizenöt perccel korábban meg is találtunk egy zöld épületet, de előtte beültünk egy sörre a helyi kis plazmatévés késdobálóba, mert milyen gáz már elsőnek, ráadásul korán érkezni. Tizenöt perccel a hivatalos kezdés után így is elsőként érkeztünk, a többi Erasmusos pedig lassan de biztosan szállingózott utánunk. Elkészült a meglepően finom tradicionális itóka is, és fogyott is rendesen - mire felvetődött a filmnézés ötlete, addigra már derűsen mosolygott mindenki az általunk biztosított olcsó vörösbortól pirosra színezett ajkakkal. Amúgy a mozgókép régi vígjáték módjára aranyos volt - bár a németek jobban nevettek a régi szavajárásokon, mint a filmen magán. A bor és a rum meg csak fogyott, és az idő előrehaladtával irgalmatlanul kikészültünk, noha valószínűleg ebben a mérhetetlen mennyiségű cukor és karácsonyi édesség elfogyasztása jobban közreműködött, mint az alkohol. A környéken meg volt hirdetve egy buli, és végül is már mindegy, hogy kettőre érünk haza, vagy nyolcra, elővigyázatosságunkat a tizennyolcadikról lehajítva mentünk a helyi közösségi központba. Forralt borra hideg sörrel szem- és fültanúi voltunk egy nem túl tehetséges, ámde módfelett lelkes fiatal banda hatvanas-hetvenes évekbeli feldolgozásainak. Ezen a ponton végleg magába szívott a nyugatabbra jellemző egyetemi - lófaszt, fellengzős leszek és a college szót használom inkább - partik jellegzetes hangulata, és kabátomat a bárpult mögé dobva ("Hallod... nem vállalunk érte felelősséget...") ráztam a fejemet, kizárva egyik magyar barátnőm siránkozását ("Túl meleg van, nincs levegő, menjünk karaokezni"). Miután a zenekar számokból és sörből kifogyván távozott, számomra is világosabbá tette fent említett barátnőm, hogy ő már nem bírja, és haza akar menni - az éjszaka ezen részéről inkább nem írok többet, legyen elég annyi, hogy végül ír módon búcsút véve a többiektől (gy. k.: eltűntünk mint szürke szamár a ködben) pár óra alatt bejártuk az Odüsszeiát, és végül két magyar útitársamtól fél négy körül vettem búcsút a városközpontban. Itt már beütött a másnap, a bolyongástól ki voltam dögölve, a napomnak még nem volt vége (sőt, ha úgy vesszük gyakorlatilag akkor kezdődött), történtek még aranyosságok: az S-Bahn megállóban felkeltett (későn jött a vonat és csak egy pillanatra csak lehunytam a szemem) egy korongrészeg középkorú nő, aki a személyimet akarta látni. Ezt megtagadván a rendőrség hívásával fenyegetőzött, mire kiderült számomra barátnői beszélgetéséből, hogy elhagyta a kabátját (annak ellenére, hogy volt egy rajta), és azt hiszi, hogy ellopták. Végül rendőri beavatkozás nélkül is tudtam bizonyítani ártatlanságomat, ugyanis a nő időközben rájött, hogy ázsiai származású/mongoloid tolvajt keres. Megint kösz. Nem tudom, megtalálta-e, mivel időközben megjött a vonatom, amin a józan ész sugallatai ellenére ismét elszundítottam, a semmi közepén ébredve. Persze kiderült, hogy korántsem akkora a baj, csak három megállóval odébb lyukadtam ki, a következő szerelvény pedig pillanatokon belül érkezik az általam kívánt irányba. Lehetett volna rosszabb is - egy Savoya parki buszgarázsban is magamhoz térhettem volna egy hóvihar közepén. Így végül öt óra-fél hat körül zuhantam ágyba annyira kimerülten, hogy alig tudtam rendesen aludni.

December 2. Péntek - Végül tíz-tizenegy óra körül már ráuntam az állandó felriadásokkal ötvözött alvásra, úgyhogy összeszedtem magam és felkészültem mentálisan aznapi órámra. A gyakorlat előtt megebédeltem a menzán és összefutottam a mentorlánnyal, aki szintén ott volt tegnap este, mivel a kalapom rajta maradt, és különben is meg kellett beszélni a tegnap estét. Beszámolóm után csak nevetve hozzátette "Ezek a magyar lányok...". Röhögtem. Igaz. A kognitív nyelvészetet a felgyülemlett másnap ellenére úgy szívtam magamba, mint a jógyerek, múlt héten leadott beadandómra "Kiváló munka" volt ráírva, dagadt is a keblem a büszkeségtől, hiszen ez már nemzetközileg elismertté tesz, még ha egy nyamvadt háromoldalas kivonatról is van szó. Este meg egy lengyel erasmusos házibulijában vettünk részt - persze megint nem volt időm mindenre, amit csinálni akartam, de legalább ezúttal enni ülve tudtam. És legalább ez a közelben volt. Ide is rengetegen jöttek amúgy, és egész jól elvoltunk a baráti sörözéssel és a különféle társasjátékokkal. Előző napom után viszont gondolom nem csoda, ha nem bírtam sokáig, éjfél körül búcsút is vettünk a társaságtól, de egy kedves magyar barátommal csakazértis megettünk egy éjszakai dönert.

December 3. Szombat - Délután kettőkor ébredtem nyáltól átitatott párnámon kipihent mosollyal arcomon. Ma egy találkozót leszámítva nem volt semmi betervezve, így hát komótosan lezuhanyoztam, kimostam, ésatöbbi. Ebédre hamburgert készítettem magamnak, a héten ugyanis Gordon Ramsey thrash-realityjét nézve megkívántam a rendes, nem futószalagon készült marhahúspogácsát. És egész jóra sikerült. Fél hatkor pedig összefutottam szerencsétlen magyar ismerősömmel, akit otthagytunk péntek éjszaka - forralásra szánt hideg fűszerezett vörösbort kortyolva vele is sztorikat egyeztettünk és elbeszélgettünk a világ dolgairól az Odeonsplatz szobrai tövében ücsörögve. Fell off the wagon though. Továbbá ettünk egy palacsintalevest egy stakehouseban. Két hónapja ettem levest utoljára. Végül fél tizenegy körül érkeztem haza. És a Taft még mindig tart.

Az elmúlt/elmúlni készülő négy napba belesűrítődött szinte minden lehetősége a helyi éjszakai életnek, ezért is lett egy kissé hosszabb a mai élménybeszámoló. Annak ellenére, hogy teljesen kimerültem, baromi jól éreztem magam (nyilván néhány pillanatot jobban élveztem, mint a többit), úgy érzem végre végleg elkaptam a sokak által mesélt erasmus-feelinget. Továbbá többen "Basszál be!" és hasonló jókívánságokkal köszöntöttek fel névnapom alkalmából, úgyhogy ezúton nekik is üzenem, hogy nesztek. Jövő hetem sem lesz hasonló jelenetektől mentes, de egyelőre nem tudok ennyire távolra koncentrálni - holnap megpróbálok ellátogatni a Pinakothek-be (az egy eurós belépő nagyon csábít), illetve hagyok a májamnak regenerálódási időt, és ücsörgök egy kicsit itthon is.

Technikai közleménnyel kezdeném ma esti beszámolómat, ami magyarázatot adhat pár dologra, többek között arra is, miért nem kéne nekem bármiféle online felület adminisztrátoraként tevékenykednem, ugyanis a blog.hu rendkívül felhasználóbarát kezelőfelületén nem sikerült megtalálnom eddig a kommentek engedélyezésének módját. Ez a napokban viszont megváltozott, úgyhogy hagyhat hozzászólást bárki, aki akar, enyhe fáziskéséssel, mivel a komment létrejöttét nekem személyesen jóvá kell hagynom (aggodalomra semmi ok, őrült hatalomvágyamat nem megjegyzések blokkolásával élem ki). Elnézést kérek mindazoktól, akik eddig visszajelzésüket figyelmetlenségem miatt nem tudták közzétenni; akár hiszitek, akár nem, régebben jobban értettem weblapok üzemeltetéséhez.

Hétvégém végül megint lazulós itthonülős lett, mivel a szombat esti programom elmaradt, más meg nem terveztem. Korcsolyázni persze voltam, bár csak egy rövid időre. Félreértés ne essék, az unalom így sem ért utol, viszont ha leírnám részletesen, mit csináltam az elmúlt három napban, titeket biztosan elérne... legyen elég annyi, hogy a konyhában való tevékenykedésem már kevesebbszer jár füstfelhő létrejöttével, bár a tonhalas tésztám minősége utol sem érte múzsámét, de legalább ehető volt. Apropó, múlt hét végén rántott csirkemellet próbáltam varázsolni, de sikerült egyszerre odaégetnem és nem rendesen átsütnöm (mentségemre szóljon hogy a villanytűzhely mondjon le). Ehhez képes végül is minden siker...

Ez a hét viszont mozgalmasabb, elvégre csütörtökön és pénteken lesz esti programom, szerdára meg kéne. Meg lassan egy múzeumba is el kéne menni, elvégre már régóta tervezgetem, csak olyan kényelmes ez a kanapé...

Legutóbbi posztom publikálása után potom öt perccel kiderült ugyan, hogy az esti program végül egy karácsonyi vásár meglátogatása lesz, de ez nem szegte kedvem a csoporthoz verődéstől, elvégre ha a németek ennyire megszállottjai ezen ünnepnek (és valóban azok, mindenki úgy viselkedik, mintha már december huszonharmadika lenne...) annyira rossz nem lehet. Jó ómennek számított továbbá az a tény hogy a vásár helyszíne a Theresienwiese, azaz a tér/park/mező, ahol az Oktoberfest is zajlik.

A metrómegállóból kimászva valóban impozáns látvány tárult szemeink elejébe - baromi nagy kivilágított sátrak, amelyekben hangulatos koncertek zajlottak, ezernyi mindenféle apróságot árusító bódé és illatok amelyek krónikus gyomorkorgást okoztak. Készítettem is pár képet, de sajna elértem mobilba hegesztett fényképezőgépem teljesítményének a határát, elvégre a napi bruttó két óra napfény mellett lennék csak képes (höhö) használni őt. Kedves nőnemű barátommal fél órát vártunk a tüchtig vezetőkre, és az első adandó alkalommal el is szakadtunk tőlük, mivel egy ismerősünk sem akaródzott megjelenni (egy másikkal viszont később összefutottunk). Egy kötelező forralt bor fogyasztása és a grátisz bögre zsebre vágása után megpillantottunk egy "LANGOS" feliratú bódét. Persze rögtön bevágtáztunk a sorba és rendeltünk egy-egy honvágycsillapítót egy rettenetesen gyenge lángosutánzat formájában. De hát mire számítottunk, messze van a balatonakarattyai lángos-őshaza... Ezután beültünk az egyik csendesebb (közel-keleti tematikájú) sátorba társalogni, és ott is maradtunk, amíg észre nem vettük, milyen későre jár. A vásárhoz még hozzáfűzném, hogy a németek környezettudatosabbak annál, hogy műanyagpohárban adjanak bármit is, ezért minden ital ára magában hordozza a pohárét is. Ezt viszont legtöbb helyen csak furfangos módon jelzik, viszont legalább van előnye is: nem haragszik meg érte senki, ha lenyúlod a poharat/bögrét. És csak egy euródba kerül.

Mialatt józanító álmomat aludtam, leesett az első hó is, és mire felébredtem, már el is olvadt. Az esedékes beadandót végül így is sikerült kényelmesen, nagyfőnök módjára megírni (talán életemben először készítettem second draft-ot), Istenem, imádok egyetemista lenni. Ja, az aznapi előadáson meg a professzor úr (értsd: az úriember, akinek szinte minden könyve kötelező irodalom legalább egy másik órámra) kihívott a táblához (értsd: falra vetített laptopjához), hogy oldjak meg egy feladatot az ő kedvéért. Ilyen talán utoljára gimnázium kilencedik osztályában történt velem utoljára matekórán, mielőtt a tanár rájött volna, hogy a sors engem bölcsésznek szánt. Otthon ez nem divat 120+ fős előadások esetében. A példát persze sikerült megoldanom, de ez nem érdekes.

Ma beadtam a beadandómat és bevásároltam a hétvégére (persze ennek ellenére van egy olyan érzésem hogy az a kibaszott kenyér megint vasárnap estére el fog fogyni...) - az elkövetkezendő napok étlapján szerepel a tonhalas tészta is, csak hogy még jobban tudjam értékelni drága barátnőm elkészítési módját. Holnap szeretném ismét meglátogatni a jégpályát, illetve lassan már szokás szerint esti programom is akadt.

A dolgok jelenlegi állása szerint a mai estém is hasonlóan fog telni, mint a múlt hét szerdai (gy.k.: az az este, amelyről az élménybeszámolót enyhén pityókásan írtam), és még kivételesen fél óránál több időt igénylő tanulnivalóm is van (egy röpke kis beadandót kellene elkészítenem pénteki határidővel - mondjuk szerencsére ez is opcionális...), de nem bírom megállni, el kell mesélnem nektek a nyitott szemmel járás előnyeit. Lehet, hogy a szokásosnál egy kicsit borúlátóbbra/negatív sztereotípiákkal jobban teletűzdeltre sikerült, így hát úgyhogy kötelességemnek érzem hozzáfűzni megállapításaim nonreprezentatív mivoltát és figyelmeztetni azt, aki azt ilyet nem bírja, hogy ne olvasson tovább.

- Feltételezem nem lep meg senkit az az észrevétel, hogy a németek egyáltalán nem udvariasak. Egy hölgy előreengedése az ajtóban eddig szinte mindig meglepődött hálálkodással vagy ahhoz hasonló rosszalló reakcióval járt, mintha ezzel próbáltam volna felszedni őket.

- Előző megállapításomból következik az, hogy bármilyen tömegközlekedési eszközre való fel- vagy leszállás még egy laza vasárnap délelőtt is kísértetiesen hasonlít egy Maximus Decimus Meridius és Leonidasz király által vezetett seregek között vívott halálos ütközetre a Battery című Metallica-keringő zenei aláfestésével. Magyarországon szokás megvárni, hogy leszálljon mindenki, itt nem.

- Az udvariassághoz talán enyhén fűződik az a tény, hogy a turházás és az egyéb arcból kiválasztható testnedvekkel történő publikus hangos játék nemhogy elfogadott, hanem majdnem nemzeti sport.

- A könyvtárban dolgozó emberek viszont hihetetlenül előzékenyek és segítőkészek. Ráadásul szinte mindig mosolyognak.

- A német nemzetiségű metált hallgató emberek nagy része lenézi a Rammstein-t és a hallgatóközönségét.

- Ugyanezen emberek kedvenc bandájuk nevét kiejtve hozzáfűzik a szívderítő "valószínűleg sosem hallottál róluk" mellékmondatot.

- Apropó, Magyarországon még (szerintem) van egy alig észrevehető határmezsgye a bölcsész és a hipster között. Itt már nincs. Bár emiatt a hétköznapi módon öltözködő/viselkedő emberek tűnnek a legalterebb egyéniségeknek.

- A Karácsonyra való készülődés már augusztus környékén elkezdődik, de november közepétől már a tetőfokát éri.

- "A homofóbok buzik" feliratú plakátot először az egyetem épületének evangélikus hittudománnyal foglalkozó szárnyában láttam. Ez az egyesült államokbeli keresztények homoszexualitáshoz való viszonyulásával összehasonlítva pláne mulatságos.

- Ha már itt tartunk, hallgatói közösségek szerveznek programot elsősorban melegek számára - feltételezem nem a separate but equal doktrína után szabadon, hanem ismerkedés megkönnyítése céljából.

- A hallgatók által készített kiselőadások olyan profi módon vannak elkészítve, mint némely előadás. Anno angol nyelvgyakorlat órán hírnevet (és barátnőt) szereztem magamnak kiselőadások inkvizítor-módon való kritizálásával. Ezekben még egy apró hibát sem lennék képes találni.

- A rendes előadásokon viszont úgy tűnik nem gáz, ha a prof a wikipédiáról idéz. Engem, szerény BA-hallgatót ezért egyes tanárok tarkón lőnének. Ágyúval.

Félve mertem csak pillantást vetni legutóbbi bejegyzésemre írás közbeni állapotomat tekintve, de ahogy az angol internetfüggő mondaná, everything went better than expected. Azóta azonban sok víz lefolyt az Isar-on, már a második másnapomon is lassacskán túl vagyok.

Előző hetem utolsó hétköznapjai laza óralátogatásokkal, bevásárlással és eseménytelenséggel teltek, mivel a csütörtöki ivászatot végül lemondtuk, mert időközben kijózanodtunk és rájöttünk hogy nem lenne jó ötlet. Na nem azért, mert nem bírnánk (hörr), hanem inkább praktikus okokból - a többiek péntektől vasárnapig egy egyetemi hallgatóközösség által szervezett berlini kiránduláson készültek részt venni, és hajnali négykor alapból is nehéz felkelni. Nem baj, a mentorral, aki időközben örökbefogadott engem (erről majd később részletesebben) úgyis megbeszéltünk egy vasárnapi találkozót, addig is van időm hasznos és produktív dolgokat csinálni.

Az egyik ilyen dolog a régóta tervezett jégpálya-látogatás volt. Nem vagyok a téli sportok túlzott rajongója (most, hogy belegondolok a nyári sportoké sem...), sílécet is csak katalógusban láttam, kiutazásom előtt viszont arra gondoltam, nem ártana, ha előkerülne rozsdás jégkorcsolyám, mert szívesen csúszkálnék fel s alá egy befagyott felületen, miközben a Toronto Maple Leafs színeit képzelem magamra. Szerencsémre körülbelül két utcányira található a Kelet-Müncheni Jégcentrumizé, és a homályosan közölt nyitvatartási időről való megbizonyosodás után korcsolyázhattam is potom két euróért. A jégpálya mellett egy kisebb hokipálya is található a sportközpontban; szombaton délután két fiatal kölykökből álló csapat meg is mérkőzött egymással, kidülledt szemmel és fröcsögő nyállal üvöltve szurkoló szülőkkel és edzőkkel körülvéve. Mivel hamar rá kellett jönnöm, hogy rettenetesen béna vagyok, kisebb szüneteket tartva követtem a meccset is - hihetetlen, milyen vehemenciával döngöli egymást a jégbe egy maroknyi max. tizenkét éves kölyök (aztán eszembe jutottak az általános iskolai focibajnokságok, azok is csak a szadista irónia végett voltak "barátságos mérkőzéseknek" titulálva...). Mindenesetre ha a térdem bírja, megpróbálom rendszeresíteni a jégpálya látogatását a közeljövőben.

Tegnap este nyélbe ütöttük a tervezett sörözést, és végre sikerült találkozó elejétől a végéig megszakítás nélkül németül társalognunk (a rengeteg nemzetközi angolul jobban beszélő ember miatt ez eddig nevetségesen nehéznek bizonyult), továbbá kaptam rengeteg hasznos tippet, hogy hova látogassak el mindenképpen az elkövetkezendő hetekben. Apropó, kedves szállásadóim tegnap már készítették az adventi sütiket, és a müncheni boltok is teljesen át vannak itatva a karácsonyi hangulattal, amitől persze teljesen pánikba esek, hiszen én még az ősz létezését sem nyugtáztam...

A mai napom rutinos tanulás, takarítás és semmittevés jegyében telt el, a hétre pedig a korcsolyaélesítésen és a tanuláson kívül még nincs különösebb tervem.

Az Ostpark világosban szép, de sötétben és egy csipetnyi Poe-féle köddel meghintve egyenesen gyönyörű, az esetleges bokrokban rejtőzködő sorozatgyilkosoktól/lidércektől eltekintve. Az utóbbiak eshetőségéről tudomást sem véve bárgyú mosollyal sétálgatok hajnali fél egykor a parkban - hát persze, hogy megint az antik görög gyökerekhez tértem vissza ismét in medias res kezdéssel. Na, jó gyermek módjára kezdjük a sztorit az elején.

Szerda a müncheni Erasmus-hallgatók számára a boldogság és a mulatozás napja, ennek ellenére én mégis úgy kelek, mint akit összevertek, és a tüdőm is be kíván szakadni annak ellenére, hogy hat hónapja nem élek cigarettával (aztakurvaéletbe, FÉL ÉVE NEM DOHÁNYZOM!). Szorgalmas egyetemista módjára mégis bevonszolom magam óráimra (gy. k.:máskorra tartogatom engedélyezett lógásaimat), a hazafelé vezető utat járva pedig (mivel a kókadt érzés nem hagy el, sőt!) eszembe jut, hogy talán megbetegedtem- ezt az elméletet igazolja az elszórtan jelentkező enyhe köhögés. Az elmúlt hetekben elkövetett felelőtlen és idióta cselekedeteim flashbackként robbannak tudatomba (zuhany után sál nélkül kimentem az utcára; vizes hajjal, nyitott ablak mellett olvastam, stb.), de azt azért megbeszélem magammal, hogy a ma estét nem hagyhatom ki, elvégre már mióta el akarok menni egy Stammtisch elnevezésű Erasmusos közös sörözésre, és most még kedves magyar barátaim is benne lennének egy ilyenben. Döntésem meghozatala persze azzal jár, hogy tüneteimet valamilyen módon enyhítenem kell. Itt jön képbe természetesen az ősmagyar praktika: indulás előtt akkorát húzok az ágyas törkölyből, hogy megakadnak a torkomon a szőlőszemek.

 Enyhe késéssel megérkezek a találkozópontra, barátaim már ott várnak - a Stammtisch rendhagyó módon kocsmatúra képében van megtartva (bár ezen nem lepődöm meg, a szokásos helyen és időben tartandó Stammtisch azóta szokásostól eltérő, amióta én el akarok menni egyre). A kocsmázás előtt viszont "welcome drink" fogad minket - egyes szerencséseket kettő is. Én a mázlisták közé tartozom, és két felest is kapok homályba veszett nevű italokból - enyhén röhögök azon, hogy az otthon elfogyasztott népi orvosság után már meg sem érzem a németek übererősnek titulált kerítésszaggatóját. Ezt a tényt szóvá tevő napi kötelező csávós kijelentésemet magam mögött tudva haladunk tovább a "kocsmatúra" első és egyetlen megállójába, ahol folytatjuk az alkoholizálást. A mescal nevű mexikói rövidital az én arcomra is grimaszt csal (amin a hülye belgák röhögnek is, pedig ők nem is merték megkóstolni...), és ekkor azért már tudat alatt is elkezdem kalkulálni a véralkohol szintemet.

A program szerint tovább kell mennünk egy közeli szórakozóhely-szerűségbe, viszont demokratikusan eldöntjük, hogy ez nekünk nem felel meg, inkább megyünk máshova. És lőn, a közelben találunk egy helyet, ahol folytathatjuk társalgásunkat egy sör (illetve egy Apfeltörtchen nevű émelyítően édes rövidital) társaságában. Pont elkezdjük jól érezni magunkat, amikor rájövünk, hogy el kell indulnunk, ha valaha haza akarunk jutni.

Elindulunk, szétválunk, végül egy kedves barátom társaságában várok a metróra egy dönerrel a kezemben/számban (mental note: döner dürüm > döner kebap). A föld alatti vonalakon enyhén eltévedve végül az Ostpark szállásomtól messzebb felén látom újra a Holdat takaró felhőket. Nem baj, sétálunk. Azért sötétben is gyönyörű.

Botor módon persze holnapra is megbeszéltem egy ivást kedves magyar barátaimmal, remélem képes is leszek nyélbe ütni, és nem mellesleg remélem továbbá azt is, hogy az óráimra sem fog túl nagy bélyeget nyomni a másnaposság. Persze ehhez nem ártana lassan lefeküdni...

Ironikus, hogy legutóbbi bejegyzésem után egy nappal egy kedves rokonom épp Münchenben járt és hozott vagy másfél tonna élelmiszert és alkoholt. Bár távol álljon tőlem a panaszkodás, a törkölyből már úgysincs sok és a töltött káposztát is kívántam. Viszont teljesen elfeledkeztem a héten bekövetkezett magyarországi Rammstein-koncertről. München ide vagy oda, egy kicsit húztam a számat hogy az utazási intézkedések közt nem maradt már se idő, se pénz a turné egyik állomásán tombolni egyet. Na mindegy, majd legközelebb (ha addig fel nem robbannak...), remélem (francokat, biztos vagyok benne) aki volt, az jól érezte magát, elvégre tavaly frenetikus volt. Erről jut eszembe, egy helyi rock klubba is el kéne már néznem egyszer - és nem a Hard Rock Café-ra gondolok, mivel az árakat elnézve oda legfeljebb csak übergazdag vállalatigazgatóként fogok üzleti úton bekukkantani...

Így hát a heti programom Rammstein helyett Neuschwanstein (hu.wikipedia.org/wiki/Neuschwanstein) és Hohenschwangau (en.wikipedia.org/wiki/Schloss_Hohenschwangau) volt - a helyi híres történelmi figura, II. Lajos bajor király nevéhez fűződő milliónyi látványosság közül kettő (na jó, Hohenschwangau szigorú értelemben véve nem kötődik annyira a királyhoz, de ebbe most ne menjünk bele...). Ehhez persze megint el kellett hagynunk Münchent, és ezúttal ezt egy nagyobb csoporttal tettük meg, ugyanis csatlakozott hozzánk néhány Kínából érkezett hallgatótársunk. Neuschwanstein pedig nyilván most áll felújítás alatt, úgy tűnik október közepétől nem igazán éri meg Németországban épületeket látogatni. Fájlaltuk továbbá, hogy a jegy megvásárlása után időpontot kaptunk, hogy mikor mehetünk a kastélyba (három órával később) és harmincöt percünk volt audio-idegenvezetéssel végigszaladnunk a termeken úgy, hogy közvetlenül a nyakunkba lihegett egy utánunk érkező csoport. Noha valóban elég sok látogató volt így is, de akkor is kell lennie valami mindenki számára kellemesebb megoldásnak. A környéken bejárva és egy helyi sör elfogyasztása után elindultunk hazafelé, filozofálva azon, hogy még birtokba kellene venni az éjszakát is, csak előtte haza kéne menni étkezni meg egy csöppet pihenni. Miután ez megtörtént persze lemondtunk az éjszakai műszakról, hisz' időközben energiaszintünk eszünkbe juttatta, hogy így is indokolatlanul korán keltünk és indokolatlan nagy távolságokat tettünk már meg. Majd legközelebb. Szerdán úgyis Stammtisch.

Ez volt szombaton, tegnap meg ma pedig a szokásos chill egy kis takarítással fűszerezve. A reggeli bevásárlás végzése közben végképp rájöttem (miután a reggelire szánt kenyér előző este elfogyott...), mekkora áldás az otthoni boltok vasárnapi nyitvatartása. De legalább azt is észleltem, hogy a sarki hentes megfelelően adagolja a Leberkäsé-t a zsemlébe.

Egy hónap bőven elég volt a német konyha által kínált lehetőségek végigkóstolására (annak ellenére, hogy mindenki azt hiszi, hogy én itt éhezem...), így hát megosztom veletek is, mire jutottam.

Legutóbb nem akartam írni a menzáról, mivel csak pár alkalommal ettem ott, viszont az elmúlt hetekben rendszeres látogatója voltam, úgyhogy ezúttal rendes kritikát tudok róla írni - noha nem a szó konkrét éttermében, mivel meglepetésemre egész jó minőségű ételeket szolgálnak fel. A helyi menzakajára (és a német ételekre általánosságban) jellemző a szokottnál nagyobb adagok osztogatása illetve rengetegféle szósz használata szinte minden fogáshoz. A választék is viszonylag nagy, a központi menzán négyféle (a "kari" menzákon pedig kétféle) napi ajánlatból válogathatunk, melyek ára egyetemisták számára 1-3 euró között mozog (persze mást is ehetünk, ha a napi menü nem felel meg pillanatnyi hangulatunknak, szintén olcsóbban, mint bárhol máshol). Az ajánlatokat is váltogatják, körülbelül minden héten tudunk különféle hús-, hal-, zöldségételek közül választani. Ja, és még sört is lehet kapni, viszonylag olcsón. Szívfájdalmaim közé tartozik azonban a fizetési eszköz - készpénzt ugyanis nem fogadnak el, kénytelenek vagyunk egy hülye mágneskártyát magunkkal cipelni, amelyre ezzel a céllal elhelyezett automaták segítségével kell pénzt feltöltenünk. Valaki szerint ez kényelmesebb megoldás, én nem vagyok túl nagy rajongója, mivel így is alig tudom összecsukva tartani a pénztárcámat a sok rohadt kártyától, amelyek túlnyomó százalékát csak egy adott célra tudom használni az egyetemen belül. Sokan panaszkodnak az ételek minőségére illetve a "menzahangulatra" is, de az általam látogatott magyarországi menzákhoz képest az LMU-é mérföldekkel jobb - ezzel kapcsolatos egyetlen panaszom a napi ajánlatok kissé gyakori ismétlődése.

Bratwurst-ot (en.wikipedia.org/wiki/Bratwurst) először a menzán ettem - természetesen szósszal nyakon öntve, bőséges körettel. Ízre és állagra nem sokban különbözik a sült kolbásztól (ahogy a név is sejteti...), talán csak annyiban, hogy nincs annyira megfűszerezve (vagy csak a mártás elnyomta). Nekem mindenesetre ízlett, mindenáron fogok még belőle enni.

A Krustenbraten (de.wikipedia.org/wiki/Krustenbraten), magyarul disznósült szintén gyakori vendég a menzán. Sörmártással és Knödel-lel (de.wikipedia.org/wiki/Kn%C3%B6del) fogyasztva szintén ízletes tagja a német konyhának, bár a köretet leszámítva ő sem különbözik sokban magyar megfelelőjétől.

Ha már a sertésből készült ételeknél tartunk, meg kell említenem a Schweinshaxé-hez fűződő kis sztorimat. Hétfői Nymphenburg-ban tett kirándulásom után haldokló kékbálna hangokat hallató gyomorral a Viktualienmarkt (piac a város közepén) felé vettem az irányt, hátha a turistacsapdák között tudok enni valamit az egymás hegyén-hátán található hentesüzletek egyikében; ugyanis legtöbb hentesnél fogyaszthatunk frissen elkészített húsételeket is (a már korábban említett Leberkäse-szendvicstől kezdve a marhapörköltig) - Magyarországon manapság ez már nem túl elterjedt. A boltokból áramló illatoktól rögtön beindult a nyáltermelésem, és a terepet óvatosan szemügyre véve betértem egy henteshez, és kértem egy adag Schweinshaxé-t savanyú káposztával és pereccel, csak hogy autentikus turistának tűnjek. Kaptam is egy csonttal együtt kicsivel több mint egy kilónak saccolt adagot egy kis pereccel és egy káposztával teletömött müzlis tállal. Ez a beszéd, én hülye meg előtte azon aggódtam, hogy nem lesz elég! Egy üres asztalhoz állva (legtöbb hentesnél ugyanis nincs ülőhely) el is kezdtem küszködni a (kivételesen szósz nélküli) hússal, ami egyszerűen isteni volt. A sertéscsülöknek nem vagyok túl nagy rajongója, ugyanis nem szeretem a túlságosan zsíros, mócsingos húsokat (paradox módon a körömpörköltet leszámítva), a Haxe ropogósra sütött zsírpárnáit azonban boldog óvodás fejjel tömtem a buksimba. A káposzta is nagyon jól esett köretnek, itt melegítve és egy kissé savanyúbb formában találják, mint otthon. Félúton azonban rájöttem arra, hogy mi a célja a székek hiányának - ha leültem volna, étkezés után biztos nem állok fel. A hús, káposzta és perec kombinációja olyan szinten teletöltött, hogy az üzletből kifele már csak gurulni tudtam - de csakazértsem hagytam egy-két morzsánál többet a tányéromon. A vacsora aznap érdeklődés hiányában elmaradt és még másnap sem tudtam disznósültre még nézni sem.

A perec pedig, mint számomra kiderült, egész tűrhető kísérője mindenféle ételnek (bár a kenyeret akkor sem adom fel teljesen). A külseje ropogósabb, a belseje pedig puhább, mint az otthoni variációnak, továbbá előzetes idióta elvárásaim ellenére nincs is szüksége az embernek 4-5 darabra per főétel. Legközelebbi adandó alkalommal kipróbálom a variációit is, ugyanis ebből is előszeretettel készítenek "szendvicset" (az amerikai bagel-höz hasonlóan).

Mai kulináris kirándulásom eredményéről, a Currywurst-ról (de.wikipedia.org/wiki/Currywurst) ejtenék pár mondatot. Hosszas keresgélés után végül úgy döntöttem, hogy az autentikus élmény elérése érdekében egy kis talponállóban próbálom ki eme étket, sült burgonya körettel. Úgy tűnik a bajor Wurst-fogalom itt sem egyértelmű, ugyanis Bratwurst helyett ezt is Weißwurst-ból készítik. Noha nincs viszonyítási alapom, feltételezem hogy egy annyira nem nagy probléma, mivel az egész szinte úszott a curryporral megszórt ketchupban. A többi általam kóstolt "echtenémet" ételtől eltérően ennek (nyilvánvalóan) baromi erős, fűszeres íze volt. Az adagot eleinte kicsinek tartottam, de végül krumplival együtt bőven elégnek bizonyult. Szerintem nem rossz, de az erős íze miatt nem tudnám túlzott gyakorisággal ezt enni.

A sör szép és jó dolog, de persze nem lehet/illik/kéne mindenhez azt inni (bár legtöbb német étel szinte kívánja kísérőnek, a csülök elfogyasztása sem lett volna akkora kihívás alkohol által segített emésztéssel...), a víz mellett pedig néha jól esik pár korty üdítő is. Általános iskolás koromban előszeretettel öntögettem össze különféle üdítőket (háromnál több használatánál általában köptető íze lett a löttynek), s míg én ebből kinőttem, a németek úgy tűnik nem: többfajta márkanéven (Spezi, Mezzo, Schwip-Schwap) árulnak kóla/narancs keveréket. A legszörnyűbb az egészben pedig az, hogy kurva jó - vicces, ahogy legtöbb magyar hallgatótársammal együtt szinte varázsütésre függői lettünk ennek a banális fogorvosok rémálmának. Szerintem haza is viszek majd pár hordóval...

Ennyit az ízlelőbimbóimat és a gyomromat ért sokkhatásokról. Ha bárkinek eszébe jut valami, amit kihagytam, ossza meg velem nyugodtan, talán még Bear Grylls-t megvető bátorsággal meg is kóstolom. Mindazonáltal megjegyezném, hogy nyilván szoktam meglepő rendszerességgel én magam is a konyhában balfaszkodni tevékenykedni. Ergo, kedves rokonok, nem szeretném még egyszer hallani az "Ugye eszel te rendesen?" kérdést.

Nos, ma mégsem sikerült Currywurst-ot ennem, mivel végül a menzán kötöttem ki néhány hallgatótársammal, úgyhogy inkább publikálom az amúgy holnapra tervezett briliáns észrevételeim gyűjteményének következő epizódját:

- A cigarillo (magyarul szivarka - hu.wikipedia.org/wiki/Szivarka) sokkal olcsóbb, mint a cigaretta (kb. 1,60 Euró/18 szál).

- A magyar bor valóban csak Magyarországon híres, és nem is csoda: az export magyar borok, amiket eddig itt láttam mind olcsó ihataltan lőrék. Vagy csak én vagyok finnyás.

- Legtöbb külföldi életében csak egyszer iszik pálinkát, és ezt élete végéig meséli elrettentő történetként. "A magyarok italaitól ments meg Uram minket!"

- Az Unicumot viszont mindenki ismeri és a pálinkához hasonlóan fél tőle.

- Minden, aminek a paprikához köze van, az "magyaros".

- Münchenben szinte mindenki Hochdeutsch-ot beszél, néha elenyésző akcentussal. A menzás néniket leszámítva. Mondjuk ők sem igazi bajor dialektusban beszélnek, hanem éppen csak annyira, hogy egy külföldről érkezett diák zavarodottan tegye fel nekik hatszor a "Wie bitte?" kérdést.

- A miután a menzán visszavittük a mosogatóhoz a tálcánkat, kapunk egy Pfandmünze nevű piros kis műanyag érmét. Ezt minden étkezésnél célszerű a kasszásnak adni, ugyanis enélkül másfél euróval többet fizetünk.

- Focimeccs esetén az egész városban hatalmas a rendőrségi készenlét. A stadiont és a környékét leszámítva. Ott ahhoz képest elenyésző.

- Azok a drukkerek, akik a stadionon kívül is énekelnek/kiabálnak, azok külföldiek.

- Ha biciklizés közben a kerékpárútról a járdára tévednénk, és ezt egy rendőr látja, az minimum 15 Euró.

- A középső ujj nyújtóztatása állítólag szintén pénzbírságot von maga után még akkor is, ha a célzott személy nem rendőr.

- Ősrégi Nintendo alkatrészeket és játékokat még mindig lehet rendes játékboltokban kapni.

- Legtöbb múzeum nem indít idegenvezetést, hanem mindenki kap egy hanglejátszó berendezést, amire több nyelven is rögzítve vannak a kiállítással kapcsolatos hasznos tudnivalók. Minden kiállított tárgy/terem valamely pontján jelezve van, hogy melyik számot kell megnyomnunk a releváns szöveg meghallgatásához. Csendben hozzátenném, hogy van olyan múzeum is, amely enélkül élvezhetetlen, mivel sehol máshol nincsenek feltüntetve egyéb információk a kiállított tárgyakról.

Általában nem szeretek olyan házibulikba menni, ahol a társaság nagy részét nem ismerem, de tekintve hogy ebbe az országba is úgy érkeztem, hogy senkit nem ismertem, elvetettem sajátos hülyeségeimet, és lám, jól is éreztem magamat. Egy lakásavató buliban vettem részt kevert finn, észt, német és magyar társasággal. A fenti nemzetek ételkülönlegességei végigkóstolása után (az észt saláta jött be a legjobban) a folyadékbevitellel akadályoztam meg a csontritkulás kialakulásának veszélyét magamnak, illetve az engem követő három generációnak. A pálinkától viszont minden külföldi egyöntetűen úgy fél, mint a tűztől, mondjuk ez a finn vodkára is igaz.

Mivel ismét későn értem haza, már azelőtt lenyomtam az ébresztőórát, mielőtt még megszólalt volna, elvégre vasárnap az Úr is megpihent. Persze ő nem tervezte aznapra a nymphenburg-i kastély meglátogatását - mire magamhoz tértem már nem lett volna értelme elindulni, pedig olyan gyönyörű nap volt, na mindegy, majd holnap. Cserébe legalább elintéztem a ház körüli teendőket.

Az gondolom nyilvánvaló, hogy ma időben felkeltem, és az ablakon kinézve ködös, felhős idő fogadott. Gondolkoztam ismételt halasztáson, de egyrészt ennél már csak rosszabb lesz, másrészt meg én szeretem az ilyenfajta időjárást, csak az eső ne essen. Mire a kastélyhoz értem, el is oszlott a köd, s így tudtam gyönyörködni a parkban. Persze az egy kicsit bökte a csőrömet, hogy néhány helyen munkálatok folytak, de végül is nincs főszezon, ilyenkor kell az ilyet csinálni. A kastély belülről is szép - már ha valakinek a barokkot is túlszárnyaló aranyfüstös freskók a szépségideálja. Időm nagy részét a kastély udvarán töltöttem (ahova amúgy ingyenes a belépés), elvégre a parkról készült képek adták meg a végső motivációt München meglátogatására. Pár óra séta után emberesen megéhezve a Viktualienmarkt (piac a belvárosban) felé vettem az irányt, elvégre a kóstolt bajor/német specialitások listájáról még hiányzott a Schweinshaxe (en.wikipedia.org/wiki/Schweinshaxe). Erről bővebben holnap fogok írni, egyelőre csak annyit, hogy baromi jó, de kurva sok.

Holnaptól megint fejest ugrok tanulmányaimba, illetve kipróbálom a Currywurst nevű német ételkülönlegességet, kivégezve ezzel a "megízlelendő német specialitások" listámat.

A pálinkával érdekes viszonyom van. Jó magyar embör módjára nem vetem meg, mégis tudom, hogy tisztelettel vegyes félelemmel kell bánni a rendes házival. Ennek ellenére bevallom őszintén, előfordult párszor, hogy átestem a ló túloldalára; idén nyáron, illetve a kiutazás előtti pár bulin pedig végképp le kellett vonnom a következtetést, hogy egy rendes pálinka márpedig (számomra) nem a legmegfelelőbb kelléke egy társas iszogatásnak.

Ehhez méltó módon szánalmas óvatossággal indultam a kedves magyar hallgatótársnőm által rendezett pálinkázásra - persze azért vittem a törkölyt. Mivel legutóbbi közös programunkról eléggé elkéstem, ezért németesen időben indultam el, elvégre München másik felébe kellett eljutnom. A városközpontba érve örültem ennek a döntésnek, mivel a metrók tele voltak Bayern sálas/sapkás/mezes úriemberekkel illetve úrihölgyekkel, és feltételeztem, hogy emiatt nehezebben fogok a célpontomig eljutni. Tévedtem. A metrójáratok megkétszereződtek és a japán földalattihoz hasonlóan vasúti dolgozók segítettek fel mindenkit a szerelvényekre (gy. k.: passzíroztak be mindenkit a kocsiba, amíg be nem tudták rendesen csukni az ajtót) - csak a fehér kesztyű hiányzott. Természetesen így fél órával előbb értem volna a találkozópontra, úgyhogy tettem egy kis kitérőt és leugrottam a Fröttmaning megállónál, hogy megnézzem a pirosan világító Allianz Arena-t akció közben is. Persze a köd miatt alig láttam, a tömeg miatt nem tudtam túl közel jutni, de legalább már elmondhatom magamról, hogy láttam már igazi Bayern szurkolót közelről.

A helyszínre érve találkoztunk a többiekkel és elkezdtünk iszogatni és beszélgetni. Sajna megint átestem a ló túloldalára - annyira vigyáztam arra, hogy ne igyak sokat, hogy alig ittam valamit, sőt megkaptam a "józanság képviselője" gúnynevet is. Félreértés ne essék, így is nagyon jól éreztem magam, továbbá nyilván nem versenyivászaton vettem részt, meg nem kell részegnek lenni ahhoz, hogy jól szórakozzon az ember gyermeke, blablabla; titkon egy kicsit még büszke is voltam arra, hogy az életemért aggódó (illetve múltbéli csintalankodásaimról tudomással rendelkező) emberek egy részének most megmutattam, ki a faszagyerek. Megint sokat pofázok, röviden szólva jó volt a pálinka, jó volt a társaság, kellemes volt az este.

Az egyetem még létezik, szorgalmasan be is járok, még hozzá is járulok az órákhoz, melyek ezt megkövetelik. Ma chilit főztem a hétvégére, mivel elnéztem a legközelebbre tervezett kirándulásunk dátumát és azt hittem, holnap lesz. De így legalább el tudok menni egy házibuliba, ahova meg lettem hívva. Viszem a maradék pálinkát is, hátha ezúttal nem leszek ennyire óvatos.

Persze nem csak alkoholizálással egybekötött bulikról szól az Erasmus tanulmányi út és az egyetemi élet úgy általánosságban, nem bizony. A hosszú hétvégén ezúttal nem pohárból szívtam magamba a helyi kultúrát.

Szombaton rögtön kezdtünk is egy egész napos kirándulással Garmisch-Partenkirchen környékén a már összeszokni készülő Erasmusos társasággal. Az utat vonattal tettük meg, és létszámunknak köszönhetően igényt tarthattunk csoportos Bayern-Ticket-re (ez annyit jelent, hogy öt személy kb. 30 Euróból utazhat egy napon keresztül szinte bárhová Bajorország területén). Másfél óra volt az út, a helyszínre érve pedig gyönyörködhettünk a csodaszép tájban és a hatalmas hegyekben. Mivel egy hegyre vezető felvonó 40 Euróba fájt volna, inkább olcsóbb alternatívát kerestünk, és inkább bejártunk egy közeli túraútvonalat, illetve felfedeztük a Partnachklamm nevű barlang-szerűséget.

Vasárnap, miután magamhoz tértem fárasztó túránk után, jöttem rá egyrészt arra, hogy óraátállításon estünk túl, másrészt pedig, hogy (mivel hétfőn nincs órám) ez a hétvége bizony keddig tart. Zsír, take it easy, mindent szépen nyugodtan csináltam, takarítottam, bevásároltam, tanulgattam, mindenből egy kicsit. Viszont így is hétfő délutánra kifogytam a tennivalókból és utolért az unalom, és egy idő után a honvágy is - én hülye meg még korábban visszautasítottam egy meghívást egy halloweeni buliba. Apropó, kimenni sem nagyon mertem, mert tele volt a környék szellemekkel, zombikkal és Batman-nel. Ugyanis, mint ez számomra kiderült, Németországban kezd divat lenni a Halloween ünneplése.

Ma, azaz kedden ezért úgy döntöttem, szervezek magamnak valami meglepetés-programot. A ködös és alapból pocséknak tűnő időjárás miatt viszont a kültéri látványosságok rögtön ugrottak, az ünnepnap miatt sok hely zárva is volt, múzeumba pedig nem volt sok kedvem menni, pláne figyelembe véve, hogy a Pinakothek vasárnaponként egy euró fejében látogatható - röviden szólva megszerveztem magamnak az egész heti programomat, a mai napot leszámítva. Végül a BMW-Welt mellett döntöttem - a belépő a BMW-múzeumba nem drága (a BMW-Welt pedig ingyen látogatható), annyira messze sincs, uzsgyi. Végül is nem bántam meg, hogy elmentem, láttam sok szép gépjárművet, tanultam egy kis helyi történelmet, láttam egy érdekes előadást (a BMW-Welt kellős közepén egy fickó tartott egy crossmotor-bemutatót), illetve csodálkoztam azon, hogy mennyi magyar van itt, elvégre minden második szó, amit hallottam az anyanyelvemen hangzott el.

Hazatérve még végigjátszottam a Stronghold-ot, így kezdek egy kicsit aggódni, mihez fogok kezdeni, ha rámjön a kockulhatnék. Holnap pedig vissza az egyetemre, ezúttal ötször megnézem órarendemet, mielőtt elindulok, utána pedig egy kedves magyar hallgatótársam születésnapját ünnepeljük, elvégre ennyi kultúra után csak belefér egy kis iszogatás is.

A Hofbräuhaus mellett sokszor elmentem már, de valami oknál fogva sosem vitt rá a lélek, hogy bemenjek. Sorsomat végül nem tudtam elkerülni - de ez már a sztori közepe, ne szaladjunk ennyire előre...

Szerdán szépen kényelmesen intéztem dolgaimat, reggel nyugodtan bevásároltam, szépen megebédeltem, olvasgattam H. P. Lovercraft történeteit, aludni úgysem terveztem aznap este, majd beültem az előadásra, amit nem mellesleg izgalommal vártam, elvégre nem gyakran volt eddig lehetőségem Dél-Afrika irodalmával, kultúrájával és történelmével megismerkedni. Órakezdés után húsz perccel (mellékesen megjegyezném, hogy ez mindennapos esemény, sosem akkor kezdődik az órám, amikor meg van hirdetve, Németországban meg ez pláne mulatságos) megjelenik az oktató, én meg felvont szemöldökkel figyelem őt. Ugyanis ezt az órát eddig nem ő tartotta. Jó teremben vagyok? Mennyi az idő? Mikor kezdődik az előadásom? Hoppá. Két órával az órám kezdete után akartam rá beülni. Ugyanis nem csütörtök van, hanem szerda. Baszki. Futás ki, mielőtt elkezd beszélni.

Sebaj, legalább van időm készülődni az esti programra: a MESA (Münchner Erasmus Studenten Assoziation - Müncheni Erasmushallgatók Szövetsége) minden szerdán egy hozzám nem túl közeli kocsmában tart egy összejövetelt (Stammtisch), és gondoltam néhány ismerőssel együtt, hogy nem ártana erre ezen a héten lenézni. Mire hazaértem, megváltozott a program - célpont a Hofbräuhaus, és utána egy közeli szórakozóhely (Café Atomic). Találkozó a Marienplatz-on valami halas szökőkútnál vagy szobornál. Ismerőesim nagy része persze később fog érkezni - velük majd a szórakozóhelyen találkozom. Sima ügy.

A térre érve persze nem találtam senkit, pedig ezúttal csak öt perccel korábban érkeztem a szokásos fél óra helyett. Ez még nem is lett volna baj, csak a találkozóhelynek kijelölt halas akármit sehol nem találtam. A Marienplatz meg még sötétedés után is olyan mint nyáron a Vörösmarty tér. Negyedik köröm megtétele után valaki utánam kiáltott.

- Erasmus?

- Erasmus.

- Ja, veled már találkoztam is.

- Tényleg. Tudod hol a szobor?

- Nem. Tudod, hol a Hofbräuhaus?

- Nem. Többiek?

- Később jönnek, vagy nem t'om.

Nem baj, több szem többet lát. És tényleg, öt perc alatt úgy szedtük össze a kétségbeesetten lézengő Erasmusosokat, mint egy katamari. Aztán persze egy szervező is ránk akadt, aki elnézést kért tőlünk, ugyanis elfelejtették, hogy a szökőkutat/szobrot felújítják, ezért építettek köré egy alumínium házat. Logikus. Menjünk inni.

A Hofbräuhaus persze tele volt, mint mindig. A szervezők kétségbeesetten szaladgáltak fel s alá, miközben mi reménykedtünk, hogy foglaltak helyet. Kiderült persze, hogy foglaltak, csak senki sem tudja, hová. Végül megtaláltuk. Zsír. Igyunk. A hangulatos bajor zene mellett persze megint megismerkedtem egy csomó emberrel, illetve még több idegen nyelvű pohárköszöntőt tanultam meg. Lassan eljön az ideje a távozásnak is, de még azért maradtunk egy fél órácskát. Mire meg elindultunk, néhány zavart arckifejezésű sráccal futottunk össze - a szórakozóhelyen elvileg ingyenes lett volna a belépés, viszont tőlük 18 Eurót kértek. Hoppá. Tanakodás, morfondírozás, jön a briliáns magyarázat: még koncert van a klubban, úgyhogy majd fél tizenkettőkor megpróbáljuk még egyszer, addig is (mivel a helyünket a Hofbräuhaus-ban már elfoglalták) veszünk a helyi kisboltban sört, és kiülünk az utcára. Az még egy óra. Tud valaki jobb alternatívát? Ja, Jenny tud egy helyet a környéken. Zsír. De ki az a Jenny?

A fejetlenségben ismerőseim nagy részét elhagyva követtem körülbelül huszadmagammal az ismeretlen Jenny-t, aki végül a Hauptbahnhof (főpályaudvar) környékére vezetett minket egy diákszálló bárjába. Két S-Bahn megálló. Én meg azt hittem, itt lesz a közelben. Mindegy, egy sör felett eszmét cserélek pár francia úriemberrel, udvariasságból örülünk a Bayern München újabb elsöprő győzelmének, fél tizenkettőre meg kiderítem Jenny-től (mert kiderült, hogy valóban létezik), hogy hol az ördögben van a Café Atomic, elvégre egy pár emberrel ott kéne találkoznom. Irány vissza a Marienplatz-ra, ahol egy sarkon befordulva ismerős hangok köszöntenek - két magyar hallgatótársam ismer fel a sötétben botorkálva, én meg hitetlenkedve röhögök azon, hogy vajon hány ilyen ehhez hasonló eset fog még megtörténni az éjszaka folyamán, elvégre ma mindenkivel véletlenül futottam össze.

- Hol vannak a többiek?

- Elmentek, vagy eltűntek. Tudod hol a klub?

- Tudom. 

- Mi nem találtunk senkit, mi történt?

Elmesélem. Röhögünk. Bemegyünk a klubba, hat euró a beugró. Hoppá. Nem ingyenes? Tíztől tizenegyig ingyenes.

- Tudtok más alternatívát?

- Van egy hely az Ostbahnhof környékén, az nem drága, múltkor ott voltam.

- Menjünk?

- Menjünk.

Persze még vagy hatszor eltévedtünk, ami azért nagyon ciki, mert én az ominózus pályaudvaron szinte naponta járok (mondjuk általában józanabbul). Aztán csak odatalálunk a Kultfabrik nevű helyre - egy átalakított raktár/gyárnegyed rengeteg klubbal, kocsmával, minden, mi szem s száj ingere, kedves ismerősöm túlzás nélkül vidámparkhoz hasonlítja. Körbejárunk, találunk egy megfelelő klubot (Club Rafael) slágerzenékkel, mert az ír kocsma zárva van, gót klubba meg senki nem akar menni. Legalább itt nincs Justin Bieber.

Hajnali ötre értem haza, és sikerült elaludnom még pont napfelkelte előtt. Tízkor tértem magamhoz, méltóképpen leamortizálva. Ha tudtam volna nevetni, akkor röhögtem volna azon, hogy elmaradt a csütörtöki órám (amire szerdán akartam bemenni), úgyhogy átadhatom magam a másnap fájdalmainak. Persze elfelejtettem kenyeret venni. A Tengelmann-ban majd' összeestem, miután megláttam a söröket. Öregszem, nem bírom én ezt már, sosem iszom többet, ésatöbbi. Délután már nézem a Kultfabrik által kínált további lehetőségeket. És nem mellesleg csináltam egy olyan lecsót, hogy épphogy meg nem szólalt.

Ez a magyarázatom, hogy miért írok blogot péntek este újabb máj- és agysejtamortizálás helyett. Ja, meg az, hogy holnap korán kelek - kedves kollégáimmal megyek Garmisch-Partenkirchen-be egy hegyvidéki túrára.

Rendhagyó módon írok egy kicsit az engem ért kulináris élvezetekről/sokkhatásokról is, ugyanis jó néhány ember érdeklődött már ez en téma iránt. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy legtöbb tradicionális német/bajor dolgot még mindig nem próbáltam ki, úgyhogy valószínűleg ennek a bejegyzésnek is lesz még folytatása.

Jó egyetemistához méltó módon kezdjük a folyadékbevitel alappillérével, a sörrel. Mintha már említettem volna egy korábbi bejegyzésemben, hogy a sör gyakorlatilag nem igazán számít alkoholtartalmú italnak – a német törvény szerint tizenhat éves kor után fogyasztható; és ha már itt tartunk, nyilvános helyeken, illetve legtöbb tömegközlekedési eszközön sem tiltott az alkoholizálás (a metrót illetve egy újságcikk szerint decembertől az S-bahn-t leszámítva). Ha jól tudom, egy sör elfogyasztása után (azaz 0.05%-os véralkohol-szintig) még autót is vezethetünk. Az Oktoberfest-ről sajna lemaradtam, de ezt a hiányt igyekeztem bepótolni – és volt is rá alkalmam, ugyanis legtöbb Erasmusosoknak LMU-hallgatók által szervezett program sörözőben kezdődött vagy végződött. A populárisabb helyi márkák közt találhatjuk az Augustiner, Spaten, Löwenbrau, Paulaner és egyéb sörfőzdék termékeit, bár cseh sört sem nehéz itt találni (azt viszont Prágában illene inni kéremszépen). Minőségben ezek a sörök sokkal jobbak, mint amit Magyarországon kaphatunk (az itteni Löwen például össze sem hasonlítható az otthonival…), viszont kocsmában/sörcsarnokban/szórakozóhelyen sokkal drágább is (fél liter kb. 1,50-3,50 Euró körül mozog). Boltban véve körülbelül ugyanannyiba kerül, mint otthon.

A sör mellé persze kötelező megemlíteni a sztereotip német virslit is. Bratwurst-ot még szégyenszemre nem kóstoltam, viszont a bajor Weißwurst (fehér virsli) már volt a tányéromon. Elvileg reggelire kéne fogyasztani, és jellegzetesen édeskésebb ízű (fogyasztása édes mustárral javallott) – számomra a sótlan májgaluskához hasonlított. Személyes véleményem szerint ehető, de nem fog a kedvenceim közé tartozni.

Egy pár szót megérdemel a helyi kenyér szilárd verziója is, elvégre szinte mindenhez szoktam azt is enni. Általában csomagolt, szeletelt parasztkenyeret veszek szupermarketekben fél kilót 50-60 centért, egyrészt, mert az egész háztartásban én zabálom a legtöbb kenyeret, és így legalább elfogy, mielőtt lejárna a szavatossága; másrészt pedig csomagolt mivoltához képest teljesen korrekt minőségű a bajor parasztkenyér.

Apropó, van még egy dolog, ami magyar ember hűtőjéből nem hiányozhat – a tejföl. Na, ebből viszont irgalmatlanul nehéz korrekt minőségű és kiszerelésű változatot találni – hát kérem, 225 gramm egy kétszemélyes lecsóra alig elég... a créme fraiche-t meg inkább meghagyom a franciáknak meg Randy Marsh-nak.

Visszatérve a német dolgokra, említettem már a Leberkäse nevű dolgot. Nyersfordításban „májsajt” lenne, de se a májhoz, se a sajthoz nincs sok köze. Külalakra egy kisebbfajta cipóra hasonlít, ízre és állagra pedig olyan, mint a parizer, vagy egy virsli belseje - körülbelül ilyennek képzelem el az angol Spam-et. Eddig melegen, zsemlébe biggyesztve fogyasztottam, és nem is rossz, csak ne lenne mindig olyan vastag, mint egy asztallap.

A népes török kisebbség által kínált döner-hez is volt már dolgom párszor, de tapasztalatom szerint az itteni törökök más fűszereket használnak, és kevésbé pirítják meg a húst, mint azt otthoniak. Ha nem fertőtleníteném magam néhanapján egy kiadós alkoholkúrával, már kezdeném figyelni magamon a hastífusz tüneteit. Persze nem ennyire rossz a helyzet, a higiéniai követelményeket meg szigorúan betartják/betartatják, és különben is, hajnali háromkor dülöngélve senki nem vár gourmand-élményt a sarki gyorsétteremben.

Apropó gyorsétterem, itt is van rengeteg Burger King, McDonald’s, néhány Pizza Hut és egyebek. KFC-t viszont még nem láttam, a Wendy’s pedig innen is kiköltözött. Ezekről viszont nem érdemes beszélni, elvégre „a Big Mac itt is Big Mac, csak itt der Big Mac-nek hívják”.

Nos, egyelőre erről ennyit – a menzán még nem ettem annyit, hogy fussa belőle egy informatív beszámolóra, a Bratwurst-ról és a Haxen-ről pedig majd legközelebb.

Eseménydúsabb hétvégét akartam, és végül is meg is kaptam – szombaton a Deutsches Museum-ban jártam. Bővebb tájékozódás híján szépművészeti kiállításra számítottam, úgyhogy enyhén meglepődtem, amint az első kiállító-terembe lépve kőolaj-kitermeléssel kapcsolatos tények, érdekességek és roppant részletes makettek fogadtak. A budapesti Csodák Palotája jutott róla az eszembe (vagy inkább amilyen az volt tizenhárom éves koromban), persze sokkal grandiózusabb és sokoldalúbb kivitelezésben. A bányászattól kezdve a fizikai jelenségeket, törvényeket szemléltető aranyos kísérleteken át az űrutazásig mindenről van legalább egy hatalmas kiállítás. Az első termeken még ráérősen sétálgattam végig, mindent alaposan szemügyre véve, de egy idő után már belefáradtam a sok információba, és a számomra érdektelenebb dolgokra csak futó pillantást vetve lézengtem tovább. A repülőgépeknél illetve a hajóknál persze sokáig leragadtam, elvégre casual geek-ként vertem a nyálam a második világháborús játékokból ismert életnagyságú Messerschmidt-ekre. Noha kora délután érkeztem, így is zárásig maradtam, anélkül, hogy ez nekem feltűnt volna – az épület egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy a meglátogatása egy fél napba beleférjen. Persze amit akartam láttam, és utána kiderült számomra, hogy ha szépművészeti alkotásokat szeretnék látni, akkor a három müncheni Pinakothek egyikét (vagy mindhármat) kell meglátogatnom (Kanti, ha fogadtunk volna, lógnál egy ezressel). Na, azt majd legközelebb.

Vasárnapra egy kedves magyar hallgatótársam meghívott egy iszogatásra a mentorával, illetve a mentora többi mentoráltjával. Erről annyit, hogy végre sikerült egy központi helyen fekvő, kedvezményes árakkal rendelkező kocsmát találni, a sör pedig még mindig baromi jó, de ismét szemtanúja voltam annak a ténynek, hogy bennszülött németekkel sörivásban nem érdemes megpróbálni lépést tartani.

Hétfőn beiratkoztam a könyvtárba és a menzára. Az előbbiről annyit, hogy a központi és a kari könyvtárak teljesen eltérő rendszerrel rendelkeznek: a központi könyvtár teljesen OPAC-centrikus (online könyvkatalógus), legtöbb könyv nem lapozható át gyorsan egy polcról frissen leszedve, hanem szépen online kérelmet kell benyújtani, amit legkorábban másnapra teljesítenek, úgyhogy kedvelt last-minute kutatómunka-akcióimra nemigen lesz lehetőség (mondjuk, valamilyen szinten örülök annak, hogy ez most derült ki). A kari könyvtár kötetei meg szinte csak helyben használhatóak, viszont ami nekem kellett volna, az sehol nem volt. A menza pedig a híresztelések ellenére nem rossz, és ahogy említettem, pokoli olcsó, csak innivalót ajánlott magunkkal vinni, víz ugyanis nincs, az üdítők meg drágák.

A mai napom nem volt túlzottan akciódús, mivel órákon/a könyvtárban/a menzán ücsörögve töltöttem nagy részét. Még pár ilyen nap, és kitalálok megint valami hülyeséget a következő hétvégére.

Mivel Garfield jelentős része volt gyermekkoromnak (mármint a képregény, nem pedig az Egyesült Államok egykori elnöke), tudom, hogy a hétfőt, mint érzékeket érő sokkot nemigen lehet és pláne nem érdemes fokozni, ezért stílusosan keddre vettem fel első óráimat. Na jó, az igazat megvallva, hétfőre nem is nagyon voltak órák meghirdetve. Kedd óta viszont iszom oktatóim szavait, még akkor is, ha az órák nagy része tájékoztató jellegű, és adminisztrációval megy inkább el. Az egészet röviden összefoglalva: az órák érdekesek, az osztályzási rendszer kaotikus és van egy előadó, aki úgy néz ki mint Kiefer Sutherland.

Próbáltam a héten főzni is magamnak több-kevesebb sikerrel, de mivel rájöttem, hogy a helyi menzák nevetségesen olcsóak (valószínűleg a minőségüket is ehhez kell mérni...), erősen fontolgatom, hogy inkább oda fizetem be magamat, és csak hétvégenként balfaszkodom a konyhában.

Igazából más nem nagyon érdemes szóra, elvégre a hétre nem terveztem nagyon más programot az egyetemre való bejáráson kívül. Hétvégére viszont ki kell találnom magamnak valamit, amíg még nem kell oly' sokat tanulni.

Ismét tettem pár Sherlock Holmes-ot megszégyenítő megállapítást, amelyek esetleg hasznosnak bizonyulhatnak Münchenbe készülő embereknek, illetve unatkozó, ámde haszontalan tudásra szomjazó személyeknek.

- Számomra meglepően sok nálam jelentősen fiatalabbnak tűnő személyt láttam babakocsival illetve tartozék gyerekkel.

- Az előző észrevétellel talán összefügg, hogy a Ludwig Maximilians Universität sokkal "gyerekbarátabbnak" tűnik, mint a magyarországi egyetemek nagy része - van elkerített játszótér, gyermekmegőrző és gyermekruházatot árusító bolt is a környéken.

- A gyakorlatokon általában a megszokottnál kétszer több hallgatóra számítsunk.

- Eddigi tapasztalatom alapján a szemináriumok előadás jellegűek (figyelj és jegyzetelj), az előadások pedig szeminárium jellegűek (interaktívabbak).

- Még a hajléktalanok is tudnak angolul.

- Egy rohamrendőrtől nyugodtan meg lehet kérdezni, hogy mennyi az idő, és hogy merre található a Rosenheimer Platz. Viszont ha elindul valamerre, célszerű okvetlenül és pánikszerűen kitérni az útjából.

- A Leberkäsé-s (en.wikipedia.org/wiki/Leberk%C3%A4se) szendvicset mindig annyi zsemlével adják, hogy a Leberkäsé-t épphogy ne tudd megemészteni.

- Az előadások látogatáskötelesek.

- Az órákról csak kétszer lehet hiányozni.

Legutóbb nem nagyon volt miről írnom, most meg azt sem tudom hol kezdjem. Amilyen nyugisan indult a hét, olyan eseménydús lett a vége.

Persze a hétköznapok javarészt megint adminisztrációs ügyekkel teltek, jutott idő egy kis turistáskodásra is, ráadásul kedves magyar hallgatótársaimmal, akikkel online kapcsolattartás után sikerült végre személyesen is találkoznom :) Első állomásunk (egy kínai diáklánnyal kiegészülve) az Olympiapark volt, amit az 1972-es olimpiai játékra építettek. Mára egy kicsit elavultnak tűnnek az akkori építészeti jellemzők, pláne, mivel a hipermodernnek számító BMW-Welt épületeinek a szomszédságában van, de attól még élmény volt körbejárni; illetve az Olympiaturm 175 méter magasan található kilátójából megfigyelni a várost. A park bejárása után még meglátogattam az első napon felfedezett hangulatos kis sörözőt, ahol arra a nyilvánvaló megállapításra jutottam, hogy nem kell belvárosi sörcsarnokban otthagyni a gatyánkat is egy hangulatos helyen elfogyasztott, kellemes német sörért.

Másnap a beosztott adminisztratív teendők után gyors programváltásra kényszerültem. Eredetileg azt terveztem, hogy kitakarítom a szobámat, de az idő túl gyönyörű volt ahhoz, hogy így cselekedjek, úgyhogy metróra pattantam és kiutaztam a már-már rögeszmémmé vált Allianz Arena-hoz. A metróról leszállva egy kicsit összezavarodtam, hiszen a nem bennszülöttek tájékozódása érdekében minden tömegközlekedési térképen és állomást jelző táblán egy focilabda jelzi a sportcsarnok helyét, viszont miután elhagytam az állomást, úgy tűnt, hogy még elég messze vagyok célpontomtól. Persze utána megpillantottam a magyarázatot is - az aréna parkolója pokoli nagy. Ezen átvágva végül ingyenesen bejutottam a stadionba (fizetett körbevezetésre is volt lehetőség, így a konkrét nézőtérre is beülhet az ember egy időre), majd indokolatlan mennyiségű kép készítése után távoztam, pont úgy hazaérve, hogy már ne legyen időm kitakarítani. De kár.

Másnap szintén magyar kollégáimmal, illetve ezúttal csak egy kollegával keltünk útra a közeli Starnberg városa illetve az amellett fekvő tó meglátogatásának céljából. De előtte meghallgattuk a harangjátékot a Marienplatz-on, illetve szem- és fültanúi voltunk egy politikus beszédének, az ezt kísérő (illetve túlharsogó) antifasiszta tüntetésnek, az elengedhetetlen rohamrendőri készenlétnek és a mellesleg rengeteg Bayern München és Hertha BSC szurkoló jelenlétének, elvégre ma meccs is volt. Röviden szólva jó ötletnek bizonyult a város elhagyása. Pláne, miután a tóhoz érkeztünk, ami mondanom sem kell, gyönyörű volt. A kék víz, a távolban látszódó hegycsúcsok és a városka idilli hangulata jóleső váltás volt a nyüzsgő főtér után. Kedves szállásadóim állítása szerint Starnberg ingatlanok szempontjából a legdrágább város Németországban, és ez látszik is rajta. Miután befizettünk egy egy órás hajóútra, láthattuk a parton található kúriákat, kastélyokat, egyebeket, a kapitány a hangosbeszélőn keresztül mondott is némelyikről egy-két mondatot, volt viszont olyan is, amelynek a jelenlegi tulajdonos nevét nem fedhette fel. Ezután még egy müncheni magyarok által rendezett táncházba is elnéztem, a múlt héten megismert kedves család meghívásával. Kiderült, hogy táncolni még mindig nem tudok, úgyhogy inkább társalogtam a jelenlévőkkel, majd hullafáradtan hazatértem megint elnapolva a takarítást.

Vasárnap persze ismét nem tudtam sort keríteni rá, mivel egy egyetemi diákegyesület által szervezett belvárosi túrával egybekötött játékkal vettem részt. Gondolom mindenki csinált már ilyet élete során, csapatokra osztottak minket és mókásnak szánt feladatokat hajtattak végre velünk a városban. Igazából jó is lett volna, csak már mindenki járt azokon a helyeken, ahova mennünk kellett, és a nyeremény (ingyenes belépő egy halloweeni buliba) nemigen motivált minket.

Hétfőn, azaz ma megkezdődött a hivatalos tanítási időszak (igen, október tizenhetedikén), viszont a pár napja összeállított órarendemen hétfőn nem található óra, viszont így is be kellett mennem találkozni a meglehetősen segítőkész tanszéki koordinátorral. Ezután bevásároltam, majd végre sikerült takarítani is.

A hétre nem terveztem egyéb kiruccanásokat, úgy érzem elég lesz az órákra bejárni, elvégre holnap már nekem is lesz pár.

Folytatom ott, ahol legutóbb abbahagytam - egy kellemes vasárnap délutánra kedves szállásadóim áthívták pár ismerősüket kávéra és süteményre, köztük egy magyar úrihölgyet, a német férjét és a magyar-német nyelven nevelt gyermeküket (implicit korrigálása múltkori beszámolómnak, ahol tévesen arra utaltam, hogy a teljes család magyar). Kellemesen eltársalogtunk, élményeket illetve tapasztalatokat cseréltünk, majd a német úriemberrel ittunk egyet az általam szállásadóim számára ajándékba hozott szatmári szilvából, ugyanis egy idő után a magyar tömény italok minőségére terelődött a szó, és az úr felettébb izgatottá vált a pálinka szó hallatán :) Napom hátralévő részét pedig az utolsó utáni pillanatban elpakolt Stronghold címet viselő ezeréves stratégiai játékkal nosztalgiázva töltöttem, elvégre tudtommal vasárnap nincs nyitva semmi, a tömegközlekedési eszközök is ritkábban járnak, és különben is, rám fért már egy kis kockulás.

Ez a hangulat a további napokra is átragadt, noha eljárkáltam ügyeket intézni (telefonvásárlás, lakcím-bejelentés, beiratkozás és ilyenek - dióhéjban az Észrevételek 2. bejegyzésben olvashatjátok a tapasztalatimat, bővebben pedig majd később az ügyintézésekről szóló posztban fogok róluk értekezni) és a ház körül is tevékenykedtem (mostam, bevásároltam, satöbbi), két dolgot leszámítva nem nagyon csináltam semmi érdekfeszítőt, főként az időjárás miatt. Az egyik kivétel tegnap délután történt - tartósan kellemes volt az  idő, úgyhogy gondoltam, csak elmegyek az Ostpark-ba, ha már az első napomon nem sikerült. Úton odafele beugrottam egy szupermarketbe és vettem pár dolgot (gy.k.: sört), majd egy fél óráig mászkáltam a mellesleg szép és jól karban tartott parkban. Egy patak partjától nem messze találtam is egy ideális padot, ahol sütkérezve kibonthattam folyékony kenyeremet, és bárgyú mosollyal orcámon bámulhattam a patakban úszkáló kacsákat. Körülbelül egy óráig ücsörögtem, amikor is szépen lassan, sorjában elkezdett tőlem pár méterre partra szállni úgy körülbelül tizenöt kacsa, és megindultak felém a fűben kutatva. Noha nem vagyok annyira városi ficsúr, hogy ne tudjam, hogy a vadkacsa alapjában véve nem kifejezetten agresszív/emberre veszélyes állat, egy pillanatra elfogott a pánik, elvégre egy is képes bármelyik pillanatban a fejem felett elreppenve homlokon szarni, nem hogy tizenöt. Ennélfogva logikusnak tűnt, hogy szándékaimat tisztázva felveszek a pad mellől egy makkot, és a közelükbe hajítom, hátha esetleg az keresik. Nem azt keresték, de tettemen felbátorodva innentől kezdve egyenesen felém vették az irányt és pár másodpercen belül teljesen körbe voltam véve kacsákkal, akik félrehajtott fejjel várták, hogy adok nekik valamit (a francnak kellett kivennem a mézeskalácsot a zsebemből...). A szituáción pár járókelőhöz hasonlóan jót röhögtem, így hát végül továbbálltak. A másik kivétel pedig a szállásadóim által üzemeltetett vendéglő (Cafe L'AMAR) meglátogatása volt, ami a mai napon következett be. Nagyon hangulatos olaszos stílusú lounge-szerű étterem/kávézó, és az árak is egész jók, ha bárki Münchenben jár és unja már a Bratwurstot, annak csak ajánlani tudom - én enyhe honvágytól és az emlékektől mélyeket sóhajtva egy chili con carne-t fogyasztottam :)

Mára ennyi, innentől kezdve a következő két mondat, amit hallani szeretnék, az úgy hangzik, hogy "Greetings Sire! Your stronghold awaits you!"

Újabb napok teltek el, és újabb megfigyeléseket tettem sasszememmel, úgyhogy meg is osztom őket izibe:

- Viszonylag kevés ház ablakában van függöny, és ahol van, ott sem húzzák be.

- Kutyát szinte mindenhová magával vihet az ember, beleértve a boltokat is. Póráz nyilván nem árt, de pl. szájkosarat eddig még egyiken sem láttam.

- A régi nagy székely igazság itt is érvényes: a sör nem alkohol. Sőt, még üdítőnek is alig mondanám. Több sörösüveget láttam emberek kezében a nap bármely szakában, mint kólát.

- A hivatalos ügyek intézése sztereotip módon valóban gyors és precíz módon folyik. Továbbá legtöbb ügyintéző felettébb türelmes és segítőkész.

- Attól még, hogy az embernek magyar T-Mobilos telefonja van, a német T-Mobilos SIM kártyát ő bizony nem fogja elfogadni.

- Ha valaki hozzám hasonló utat tervez, ha teheti, az első napokban inkább busszal utazzon, mint metróval. Lehet, hogy így lassabb, de legalább így is körülnézhetünk a városban, ergo így már céltudatosan indulhatunk felfedezőútra később.

- A müncheni tömegközlekedési eszközökre ki van írva figyelmeztetésképpen, hogy mi vár a bliccelőkre (40 Euró büntetés, ha valakit érdekel, ez körülbelül egy havibérlet ára). Ez önmagában nem lenne különleges, viszont azt aranyosnak találtam, hogy a német nyelvű tájékoztató tartalmazza a "Kérjük ne próbálja meg kimagyarázni magát. Már hallottunk minden kifogást és egyet sem veszünk be, úgyhogy mindenkinek egyszerűbb és kényelmesebb, ha együttműködik." mondatokat, vagy legalábbis valami hasonlót.

Az észrevételek után jöjjön azért egy tradicionálisabb élménybeszámoló is. A tegnapi napom egy kissé sűrűnek tűnt annak ellenére, hogy hivatalosan a programom délután egykor kezdődött a "Welcome Day" képében. Itt végül is kaptunk infókat az egyetemről és Münchenről, elintéznivalóinkról meg általános dolgokról, és még körbe is vezettek minket. Totális idegenként igazából már a metrómegállóban is csak ámultam és bámultam odafele menet (ennek okairól az "Észrevételek 1." című bejegyzést kéretik átnézni), az egyetem épülete és annak a környéke viszont még jobban elállította lélegzetemet. Ezt egy képpel igyekszem illusztrálni:

(A Siegestor egy köpésnyire van az egyetem főépületétől, amit elfelejtettem lefotózni, de majd annak is eljő az ideje)

Persze az egyetem körbejárása alatt is kiderült, hogy vannak itt is sötét folyosók, szétvert toalettek és rozoga liftek, tehát nyilván ez a rendszer sem tökéletes, de ettől függetlenül jónak tűnik. Apropó, az LMU is rendelkezik lipdub videóval és ehhez járó saját szerzeményű dallal, ami lehet hogy valamilyen szinten gáz, de az igazat megvallva még így is jobb, mint a miénk :P

Az orientációs nap mellett volt még egy időm egy sétára az Englischer Garten-ben, a város közepén elhelyezett parkban. Annak ellenére, hogy a város egy kicsivel kisebb, mint Budapest, többnek tűnik a "zöld" terület.

Este még volt időm hazajönni és enni valamit, mielőtt elnéztem volna egy diákegyesület által szervezett sörözésre az Augustiner Keller-be, amely egy hatalmas teremből áll hosszú padokkal és literes korsókkal - mintha csak egy utazási iroda ismertető füzete kelt volna életre. A hangulaton hatalmasat dobott a tény, hogy tegnap este játszott a német válogatott a török válogatottal, és a meccset egy hatalmas kivetítőn nézhettük (gyanítom ezért választották a szervezők ezt a helyszínt, elvégre ők sem akartak lemaradni a meccsről) német és török (!) szurkolókkal körülvéve. Az eredmény után várt tömegverekedés elmaradt (csak egyszer kapott fel valaki egy széket a feje fölé, ő is csak viccből), viszont a foci, mint téma összehozta a társaságot, kis idő után már megtárgyaltuk hazánk válogatottainak sikereit/bukásait. A sör pedig isteni volt, csak magyar mércével egy kissé drága (7,20/liter). Este tizenegy környékén pedig átmentünk egy szórakozóhelyre, ahonnan viszont viszonylag hamar távoztam, ugyanis a hangszórókból üvöltő Justin Bieber ellehetetlenítette a társalgást, táncolni meg nem volt hangulatom, pláne nem ilyen zenére :P

Ma igazából a tegnapot akartam kiheverni, de végül csak elszaladtam a környéken lévő szupermarketbe felmérni a terepet, ahol végül ráakadtam az előző bejegyzésben említett Pick szalámira és arra a tényre, hogy a sör boltban vásárolva amúgy kurva olcsó. A nyamvadt időjárás ellenére turistáskodtam egy kicsit a Marienplatz és a Hofgarten környékén is, de megfogadtam, hogy ide majd még jobb idő esetén visszatérek hogy jobban tudja a hely szépségét értékelni. Mindenesetre csináltam pár képet, feltöltésük viszont még egy cseppet várat magára. A metrón pedig egy csapat bajor leány gyűjtött pénzt frissen házasodott barátnőjük nászútjára, vettem is tőlük egy mézeskalács szívet, egyrészt mert aranyosak voltak, másrészt mert úgy körbevettek, hogy menekülni nem tudtam, harmadrészt, mert a "Sorry, but my German is not good enough to understand you" indok sem vált be.

Igazából ennyi volt az elmúlt napokból említésre méltó, de persze lehet, hogy kihagytam valamit. Holnapra kedves szállásadóm áthívta a szomszédokat, akik öt éve költöztek ide Magyarországról, hogy bemutasson nekik.

Mivel még sosem jártam Németországban, nem hogy Münchenben, első napjaimban elkezdtem egy listát készíteni a fejemben a számomra teljesen "idegennek" tűnő dolgokról. Nyilván lehetnek köztük téves megállapítások és csúnya általánosítások, mivel a saját nézőpontomat osztom meg, mégis úgy tűnik, vannak olyan apróságok, amelyeket senki nem említett meg, mégis lehet, hogy jó lett volna tudni:

- A nagyobb müncheni metrómegállókban hétköznap délelőttönként és kora esténként klasszikus zene szól.

- A metrók ajtaja csak kézzel nyitható, ellenben automatikusan záródik.

- Rengeteg kerékpáros van és nagyon sok kerékpárút is. Félreértések és kisebb balesetek elkerülése végett jegyezzük meg azt az alapszabályt, hogy ami járdának tűnik, az nem az.

- Zebra nincs felfestve legtöbb közlekedési lámpával ellátott gyalogátkelő helyen. Az útra festett jelzések ilyen helyeken általában szintén kerékpárutat jeleznek. Tehát, ami zebrának tűnik, az nem az.

- A kerékpárját csak az lakatolja le, akinek már egyszer ellopták. Valószínűleg nekik sem lopták el, hanem valaki összekeverte az övéket a sajátjukkal.

- Turisták által látogatott helyen lehet mobillal kerékpárt bérelni. Az Englischer Garten területén pedig lehet lovat is, bár azt szerintem nem mobillal.

- A buszmegállókban nem tilos a dohányzás, az aluljárókban viszont igen.

- Cigarettát lehet automatából is venni személyazonossági igazolvány/jogosítvány ellenében, de ne tegyük, mert baromi drága.

- Ez köztudott, de azért leírom, hogy a kocsmákban, éttermekben, szórakozóhelyeken bent tilos a dohányzás.

- A fent említett helyeken általában van vécésnéni/bácsi, akiknek nem kötelező fizetni, tetszőleges mennyiségű pénzt adhatunk nekik. A tíz eurocentet ugyanúgy megköszönik, mint az öteuróst.

- A toaletten senki sem zavartatja magát, mindenki saját ízlésének/szükségének megfelelő khm, "hangerővel" végzi a dolgát.

- A német autósok határozottak, de előzékenyek. Ha valaki hülye, azt kikerülik. Ha nem tudják kikerülni, akkor dudálnak.

- Vannak szórakozóhelyek, ahol egy feles olcsóbb mint egy 0,33-as sör.

- A külföldiek szerint a Jägermeister egy nagyon durva, ütős pia, aminél komolyabb nemigen létezik. Szerencsére, Vince jóvoltából hoztam magammal egy üveg tokaji házi ágyas törkölyt.

- A spanyol Erasmusosok rengetegen vannak.

- A finnek nem nagyon tudnak erről a rokonnyelv-dologról.

- Találkoztam viszont egy szlovák hallgatóval, akivel szomszédi viszonyra hivatkozva lelkendeztünk egymásnak.

- Pick szalámi itt is van, viszont itt négyszer annyiba kerül. Én hoztam magammal otthonról egy emberes rudat, csak a miheztartás végett. Szállásadóim biztos azt hiszik, hogy valami oligarcha/olajsejk fia vagyok.

Szerkesztőinek tűnő megjegyzéssel indítom útjára első bejegyzésemet, csak hogy tiszta legyen pár dolog - jó bölcsészhallgatóhoz méltó módon in medias res kezdem útinaplómat, mivel jelenleg nincs se időm se energiám kiutazásom előzményeiről, feltételeiről, érdekességeiről párezer oldalt írni. Viszont amint a fent említett két dologból legalább az egyik rendelkezésemre fog állni, okvetlenül készítek arról is egy bejegyzést, elvégre megígértem pár embernek. Aki pedig véletlenül akadt erre az oldalra, az olvassa el a blog leírását, és utána olvasson tovább saját felelősségre. Vagy ne, elvégre ki vagyok én, hogy engedélyezzem az internetet.

Hosszadalmas előkészületek után végre sikerült kikötnöm Bajorország szívében, Münchenben. Az elmúlt pár hétben drága szüleim és kedves húgom végül úgy döntöttek, hogy személygépjárművel kivisznek (illetve a húgom inkább csak elkísért :P) Németországba, hogy megkíméljenek egy vonatúttól és azért feltételezem nem mellesleg ők is meg akarták nézni maguknak a várost, elvégre tudtommal egyikük sem járt még erre. A reggel hét órai indulás végül negyed kilencre tolódott ki, többnyire kialvatlanság, pánik és last-minute készülődések miatt, de végül is egész jó időt futva, négy óra körülre értünk ide Linzet és Salzburgot megkerülve. Hárman váltottuk egymást a kormány mögött, édesanyám és édesapám a húgom ausztriai kalandja óta rutinos eleganciával suhantak az autópályán, amíg én rutinos mazsolaként ámultam az osztrák és német sofőrök előzékenységén és a hébe-hóba látómezőmben elterülő hegyek méretén. Aki vitt már engem hosszabb autóútra, az tudja, hogy narkolepsziához hasonló módon alszom el fél óránál tovább tartó utazások alatt, most viszont ez nem következett be (pedig lehet, hogy segített volna), hiszen viruló fejjel bámultam a tájat.

Münchenbe érve hirtelen elfogyott alólunk az autópálya és már ott is voltunk a szállásom kapujában. Egy nap erről is fogok bővebben írni, de most legyen elég annyi, hogy egy két szülőből és egy leányból álló olasz-német família családi házának tetőterében kaptam szállást az Ostpark-tól nem messze (elvileg tizenöt percre van a városközpont). Miután megérkeztünk, a hihetetlenül kedves családanya/főbérlőnőm engedett be minket, bepakoltunk, bemutatkozott mindenki egymásnak, és egy rövid beszélgetés után szüleim búcsút is vettek tőlünk, elvégre nekik a belvárosban volt szállásuk lefoglalva. Ezután kulcsot és útbaigazítást kaptam szállásadóimtól, akik nagyon előzékenyek és segítőkészek voltak, kezdeti zavarom ellenére (értsd.: a kultúrsokktól alig bírtam megszólalni). Aztán ők is távoztak dolgozni (éttermet és biokereskedést üzemeltetnek), így haza tudtam telefonálni, ki tudtam pakolni, és fel tudtam fogni a helyzetet. A szobám amúgy nem mellesleg elég tágas, be van rendezve minden jóval, röviden szólva a házhoz hasonlóan überzsír. Miután ezzel végeztem, sétáltam egyet a környéken, gondolván, hogy sötétedés felfedezem az Ostpark-ot és iszom egy söritalt valahol, elvégre a Facebook-on is többen javallották :) Tervemet azonban a park mérete és a csöpögni kezdő eső meghiúsították , így hát kénytelen voltam visszavonulót fújni (értsd.: visítva szaladtam vissza, mivel esernyőt nem vittem és nem akartam már az első nap székletté ázni). Klassz ómen, csak úgy megjegyezném, ha hinnék ilyesmiben. Ja, és állítólag holnaptól kezdődik az igazi müncheni ősz. És még Steve Jobs is meghalt. De nem baj, itt vagyok, élek, virulok, és eddig minden faszának tűnik. Este még beszélgettem a főbérlőnőmmel (felváltva angolul és németül), ezután pedig eldöntöttem, hogy nyugovóra térek, elvégre hosszú volt ez a mai nap, és a holnapi orientációs nap sem lesz rövidebb. Jóccakát.